Egy évvel a tavalyi parlamenti választások után és egy évvel a jövőre esedékes önkormányzati és európai parlamenti választások előtt a baloldal összességében rosszabb állapotban van, amit a közvélemény-kutatások is alátámasztanak. Külön nehézséget jelent, hogy nőtt az egyébként is nagyfokú fragmentáltság, illetve tovább mélyült az ellenzék személyi, szervezeti és szellemi válsága. A pártok releváns politikai célok és társadalmi támogatottság híján képtelenek kormányzóképes politikai tényezővé válni, így megpróbálnak egyes társadalmi csoportok elégedetlenkedési megmozdulásaira rátelepedni. A megújulást nehezíti, hogy a kívülről irányított NGO-k és a külföldről finanszírozott kormányellenes médiumok részben átvették a pártok szerepét. A baloldal mintegy másfél évtizedes lemaradásba került közösség- és szervezetépítésben, illetve a politikai tudás megszerzésében a 2002 óta szervesen és következetesen építkező jobboldallal szemben.

A XXI. Század Intézet elemzése rámutat arra, hogy az egyes pártok belső problémáin túl valójában a rendszerellenzéki szerep került válságba, így általánossá vált a tanácstalanság, ami tapintható apátiát és általános politikai depressziót okoz a baloldalon.

Belpolitikai körkép: stabil kormány, gyengülő ellenzék

A baloldali pártok ma összességében rosszabb állapotban és nehezebb helyzetben vannak, mint két évvel ezelőtt, amikor az előválasztás megtartásában, illetve a közös lista felállításában megállapodtak. Míg a legtöbb európai országban a háború és az elhibázott brüsszeli szankciók okozta gazdasági–szociális válság következtében gyengült a kormányok támogatottsága, addig Magyarországon a kormány stabilizálni tudta a helyzetét. Ezzel párhuzamosan az ellenzék érdemben nem tudott erősödni, amit az elmúlt hónapokban megtartott időközi helyhatósági választások is alátámasztanak.

Az áprilisban és májusban publikált közvélemény-kutatások átlagértékét tekintve a biztos szavazó pártválasztók körében a Fidesz–KDNP-pártszövetség visszaerősödött a 2022-es országgyűlési választások előtti szintre (50 százalék), míg a Jobbik (1–3 százalék), az LMP (2 százalék), az MSZP (2 százalék) és a Párbeszéd (1 százalék) sem jutna be önállóan az országgyűlésbe, ha most lennének a választások. A baloldalt továbbra is a Demokratikus Koalíció vezeti (19 százalék), amely ugyan az év eleji erősödéséhez képest megtorpant, de még mindig behozhatatlan lépéselőnyben van a szintén stagnáló Momentummal (7 százalék) szemben. Az ellenzéki oldal válságát jellemzi, hogy a Magyar Kétfarkú Kutyapárt – habár az esetükben láthatóak a legnagyobb kutatási eltérések – tartósan a bejutási küszöb felett áll (5–8 százalék) és versenyben van a baloldaltól elhatárolódó Mi Hazánk Mozgalommal (8 százalék).

A kutatások rámutatnak arra is, hogy a kormány válságkezelését a többség sikeresnek tartja, így a társadalmi többség továbbra is a stabilitásban bízik, míg az ellenzék összességében nem volt képes új szavazókat maga mellé állítani. Végül kiolvasható az a tendencia is, miszerint az elmúlt hónapok során Gyurcsány Ferenc pártja csupán a többi ellenzéki szereplő kárára tudott erősödni, miközben a Momentum lemaradása középtávon is behozhatatlanná vált.

Egy évvel az európai parlamenti választások és az ezzel egy időben tartandó helyhatósági voksolások előtt (2024. június 9.) egy feloldhatatlannak tűnő paradoxon nehezíti a baloldali pártok helyzetét: az önkormányzati választásokon együttműködésre fognak kényszerülni, miközben az EP-választásokra készülve egymással is egyre élesebb versenyt kell folytatniuk. Jelenleg sem egy lehetséges összefogásban, sem pedig közös politikai célokban nem tudnak megállapodni, miközben egymás kárára képesek csak erősödni, ami miatt a pártelit köreiben általánossá vált a tanácstalanság, a szavazóbázisban pedig érzékelhetően nőtt a bizonytalanság és az apátia. Mindennek köszönhetően a baloldalon politikai depresszió uralkodott el. Továbbra is kérdéses, hogy a 2024-es választásokra képesek lesznek-e egy versengő együttműködés keretében megújulni és kormányzóképességet kialakítani.

Fragmentált túlkínálat a baloldalon

A történelmi töredezettségűvé vált baloldali ellenzék az elmúlt hónapok során tovább fragmentálódott. Az egykori szivárványkoalíció hat pártja mellett megjelent a Jakab Péter vezette Nép Pártján Mozgalom, zászlót bont Márki-Zay Péter pártja (Mindenki Magyarországa Néppárt), illetve Ujhelyi István után Mesterházy Attila is új szervezetet alapított (Szocialisták és Demokraták). Az önkormányzati választásokon ezenfelül számos kisebb párttal is számolni kell majd, hiszen Gattyán György mozgalma (Megoldás Mozgalom) és a markáns baloldali politikát hirdető Szanyi Tibor vezette ISZOMM is arról nyilatkozott, hogy több településen is jelölteket fognak állítani. Végül a Magyar Kétfarkú Kutyapárt is részben ugyenezen a választói bázison igyekszik erősödni.

A következő megmérettetés előtt egy évvel politikai túlkínálat alakult ki és nyilvánvalóvá vált, hogy ennyi és ennyiféle pártot nem tud és nem is akar az ellenzéki szavazótábor eltartani. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a fentebb említett tizenhárom ellenzéki szervezetet immár tizenkilenc politikus jeleníti meg a nyilvánosság előtt, hisz az LMP-ben, az MSZP-ben és a Párbeszédben is társelnöki intézmény működik, ugyanakkor nem pártvezetői minőségben van jelen Dobrev Klára, Donáth Anna és Karácsony Gergely.

Súlyosbító tényező továbbá, hogy érdemi mondanivaló és cselekvési potenciál, parlamenti munka és érdekképviselet helyett a protest-politika maradt az egyedüli eszközük. Bizonyos társadalmi csoportok politikai, gazdasági és/vagy társadalmi, vélt vagy valós elégedetlenségének látszólagos felkarolásával igyekeznek igazolni politikai létjogosultságukat (KATA-tüntetés, pedagógustüntetések, akkumulátorgyárak elleni tiltakozások). Megújulás helyett látszattevékenységet folytatnak és elégedetlenkedési akciókat igyekeznek kormányellenes demonstrációvá szélesíteni, ám a botránypolitizálás ez idáig kontraproduktív maradt. Ezek az akciósorozatok ugyanis egyetlen esetben sem hoztak érdemi erősödést a pártoknak, ráadásul ártottak az ügynek, hisz jól láthatóan nem a konstruktív ellenzéki létről, hanem a térfelükön zajló belső, politikai rivalizálásról, térnyerésről szóltak.

Megfigyelhető továbbá az is, hogy az ellenzéki pártok a politikai haszon maximalizálása céljából a kívülről irányított nem-kormányzati szervezetekkel (NGO) és a külföldről finanszírozott médiaorgánumokkal szimbiózisban igyekeznek nyomást gyakorolni a kormányra. A demokratikus felhatalmazás nélküli politikai aktorok ezzel részben átvállalják a pártok szerepét is, ami szintén a megújulás lehetőségét gátolja. Mára a balliberális térfél politikai színterét nem a pártok, hanem ezen szereplők alakítják, a politikai napirend mellett sokszor az ő diktátumaik az iránymutatóak.

A rendszerellenzéki szerep került válságba

„A magyarországi baloldali pártok válságát három SZ-szel írhatjuk le” – írja február eleji elemzésében Békés Márton, a XXI. Század Intézet igazgatója. Ezek a következők: 1) szervezeti vagy infrastrukturális, 2) szellemi-ideológiai, 3) személyi, azaz a párteliteket és vezetői képességüket érintő válság. Ez a három probléma egyenként is kudarcra ítéli a szereplőket, ám „együttes hatásuk stratégiai hátránnyá ért össze, ami maradandónak bizonyult.” Sőt, azon túlmutató, mélyebben húzódó, más természetű problémákat is felszínre hozott, amelyek gondolkodásbéli történelmi fordulatot jelölnek.

A parlamenti frakcióval rendelkező ellenzéki pártok esetében megfigyelhető szervezeti, szellemi és személyi válság bő egy évtized alatt permanens politikai válsággá állt össze. Egyedüli kivételt jelent a Demokratikus Koalíció, amelynek vezetése és szervezeti háttere stabil, ám a releváns koherens mondanivaló hiánya – az árnyékkormány felállítása ellenére – továbbra is szembetűnő. Gyurcsány Ferencék sem képesek olyan politikai programot kidolgozni, ami mögé társadalmi többséget tudnának felépíteni, így az ő esetükben is csupán a NER-rel szembeni protest-politika maradt a meghatározó. A DK helyzetét tovább nehezíti, hogy a teljes vezérkar, különösen Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára elutasítottsága is, feltűnően magas.

Az egyre szélesebbé és egységesebbé váló jobboldal, illetve a töredezett baloldal egymással is versengő szereplői ez idáig más-más dimenzióban cselekedtek. Míg az előbbi a nemzeti gondolatot szavazatszerzés szempontjából maximalizáló erővé tette és a társadalom széles rétegeit felölelő rendszert épített fel, addig az utóbbi – „informális szövetségeseinek” természete okán is – a közvélemény-formálásra helyezte a hangsúlyt politikacsinálás helyett. Mindezt sikertelenül, ugyanis a rendszer-alternatíva állításának koncepciója az ellenzék részéről – még külső támogatással is – többször elbukott.

Mivel az emberek többsége jól láthatóan támogatja az Orbán-korszakot, azaz kialakult egy elkötelezettség iránta – jegyzi meg ezzel kapcsolatban G. Fodor Gábor, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatója –, így az ellenzék számára a „korszakdöntés” helyett jelenleg a rendszeren belüli kritika lehet csak a sikeresen járható út. E felismerés begyürüzött az ellenzéki lélekállapotba is, amely a kiszámíthatóság alapélményéből táplálkozik, és arra ösztönzi tagjait, hogy a jelenlegi körülményekre rendezkedjenek be. Vagyis a NER-en belül jelenleg olyan alternatívaállításnak van lehetősége – írja Csizmadia Ervin az Uralkodó párt című tanulmánykötetben –, amely nem a teljes elutasításról szól, hanem magában foglalja a hasonlóságot és az egyetértést is.

Permanens válság

A Demokratikus Koalíció jelenleg a szétesett baloldal darabjaiból építkezik, ami gátat szab az ellenzék középtávú megújulásának, illetve a rendszerellenzéki szerep felülvizsgálatának. Mindeközben a baloldal – az egyes ciklusok során létrehozott instabil együttműködések ellenére – fokozatosan elaprózódott. Az elmúlt két évtized tapasztalata szerint azok a pártok, amelyek kiestek a parlamentből, nem tudtak fennmaradni (MIÉP, MDF, SZDSZ), ami figyelmeztető jel az önálló útra lépett, ám parlamenti küszöb alatt tartózkodó pártok számára.

A baloldal válságának időhorizontja jelenleg túlmutat egy cikluson, amelyet az egy év múlva esedékes választások során elszenvedett esetleges dupla vereség még inkább elmélyítene. A kormányzóképesség eléréséhez gyakorlati, illetve elmélyült szellemi munka értelmében is több éves felkészülési időre, továbbá karizmatikus vezetőre, valamint egységes és egyre bővülő közösségre van szükség.

 

Halkó Petra – Nagy Ervin