2006-ban a portugál köztévé szavazást rendezett, hogy kiderüljön, kit tartanak az emberek a valaha élt legnagyobb portugálnak. Ezzel párhuzamosan egy másik tévécsatorna is elindított egy szavazást „A legrosszabb portugálok” címen. A huszadik századi miniszterelnök, António de Oliveira Salazar mindkettőt fölényesen megnyerte. Salazarra a progresszív oldalon kezdettől fogva diktátorként tekintettek, míg a jobboldalon egyre inkább értékelik a stabilitást, amit a 20. század középső harmadában megteremtett.
Salazar kétségtelenül korszakalkotó politikus volt, róla szólt a XXI. Század Intézet konferenciája, amelyre a Terror Házában került sor február 17-én Salazar ma címmel.
Tekintélyelvű nemzeti konzervativizmus
A rendezvény keretein belül Jaime Nogueira Pinto portugál történész, író, egyetemi tanár tartott előadást a Salazar-korszak történetéről, feltárva annak előzményeit is. Miután 1910-ben baloldali radikálisok megdöntötték a monarchiát és kikiáltották a köztársaságot, Portugália évtizedeken keresztül politikai válságba került, amelynek a katonák 1926-os államcsínye vetett véget. Az országot azonban pénzügyi krízis is sújtotta. Ekkor lépett színre António de Oliveira Salazar, aki 1928 áprilisában lett a kormány tagja, pénzügyminiszteri minőségben, 1932-től pedig miniszterelnökként.
Azért kérték fel, mert a közpénzügyek szakértőjének és a portugál gazdaság jó ismerőjének számított, azonban hamar népszerűvé is vált mind a hadsereg, mind a lakosság körében.
A kommunista és radikális baloldali értelmiségiek és véleményvezérek általában „fasisztának” minősítik Salazart és Estado Novo-ját, azonban manapság mindent hasonló címkével látnak el, ami nem illik radikális woke elképzeléseikbe – vélekedett Pinto professzor. A történész elmondta, Salazar valóban idegenkedett a tömegektől, a parlamentarizmustól és a demokráciától, és Charles Maurras, valamint Szent Ágoston olvasójaként jellemző volt rá egy antropológiai pesszimizmus is. Azonban nem tett rá jó benyomást a Mussolini-féle Olaszország népi, illetve populista jellege, és a fasizmusban csupán a kommunizmus egyik ellensúlyát látta, mivel a kommunizmust tartotta a civilizáció legfőbb ellenségének.
A portugálok hálásak voltak Salazarnak, amiért megkímélte az országot a második világháború borzalmaitól és az idegen megszállástól, sikerrel védte meg semlegességét és elismerték azt is, hogy jelentős gazdasági és társadalmi fejlődés következett be kormányzása alatt.
Egyes vélemények szerint, amelyekkel Pinto is egyetértett, Salazar ekkoriban egy demokratikus választáson is élvezte volna a választók támogatását.
Később azonban a fiatal értelmiségiek körében egyre inkább terjedni kezdtek a liberális és baloldali eszmék, a Salazar-rendszer népszerűsége csökkent, és bár a gyarmati háborúk egy időre még egységbe tömörítették a portugálokat a miniszterelnök mellett, végül az elhúzódó harcok okozták a rendszer bukását is. Erre azonban már csak évekkel Salazar halála után került sor.
Salazar ma
Felvetve annak kérdését, hogy miért olyan népszerű még ma is Salazar, miért foglalkoznak vele ma is oly sokan és oly sokat, Pinto professzor a bal- és jobboldal szembenállásának lényegi változására mutatott rá. A jobboldal értékei a kereszténység, a nemzet, a család. A baloldal ateista vagy agnosztikus, globalista, lassanként új nemi identitásokra épülő „új” családokat fog feltalálni, és más veszedelmes álmodern fantáziákban éli ki magát, részletezte a portugál történész, aki rámutatott arra is, hogy „immár nem döntő a gazdaság, a gazdasági tényező, minthogy ma már, a hidegháború vége óta, miután az orosz kommunizmus megsemmisítette magát, a szocialista gazdasági modell nem alternatíva.”
A baloldal – a maga értelmiségével, politikusaival és médiájával – igyekszik úgy beállítani a woke-radikalizmussal és a saját törekvéseivel való szembenállását, mintha a száz év előtti jobboldali totalitárius mozgalmak, az olasz fasizmus vagy a német nácizmus új kiadása lenne.
Csakhogy, hívta fel a figyelmet Pinto, ezek a mozgalmak nem antidemokratikusnak, ellenkezőleg, választásokon vesznek részt, olykor nyernek is, és éppenséggel magukat tekintik a nép hangjának.
A professzor előadását azzal zárta, hogy, bár Salazar nem volt demokrata, manapaság viszont „a nép szavazatára és akaratára kell hagyatkoznunk, hogy biztonságba helyezzük és átmentsük civilizációnk értékeit, vagy ha úgy tetszik Salazar jelképes triádját: Istent, a hazát és a családot.”
A megmenekült nemzet
Az előadást egy kerekasztal-beszélgetés is követett, amely során Ferkó Dániel beszélgetett prof. dr. Frenyó Zoltán főiskolai tanárral, tanszékvezetővel, a Tomori Pál Főiskola rektorhelyettesével, valamint prof. dr. Rákóczi István történésszel, az ELTE egyetemi tanárával. Rákóczi István rámutatott, hogy Salazar rendszere az első világháborút követő ciklikus válságokból született, a portugál miniszterelnök sajátossága pedig az volt, hogy nem a hatalomból, hanem a tudásból próbált építkezni. Frenyó Zoltán kiemelte, hogy Salazarról érdemes beszélni, hihetetlen időszerűsége van. Salazar saját kora értékválságával szembesülve, az akkor népszerű eszmék – a liberalizmus, bolsevizmus, majd a nemzetiszocializmus – közepette próbált egy normákra épülő társadalmi rendet kiépíteni, ennek alapjait pedig a katolikus tanításban és az abból fakadó hivatásrendi gondolatban találta meg.
Azt a kérdést boncolgatva, hogy hogyan tudott Portugália semleges maradni a második világháborúból, Rákóczi István egyrészt a spanyol és portugál hallgatólagos együttműködésre, valamint Portugália Angliával való történelmi szövetségére mutatott rá ennek legfőbb okaiként.
Az ELTE egyetemi tanára rávilágított arra is, hogy Portugália a második világháborúban egyszerre volt mentsvár a menekülők számára és maga is megmenekült nemzet.
Azzal kapcsolatban, hogy miért ítélik el vagy hallgatják el a Salazar-rendszert és annak eredményeit ma Nyugaton, Frenyó Zoltán úgy vélekedett, következetes, politikai érdekeken alapuló kísérletről van szó, amely arra irányul, hogy a pártérdekekre épülő nyugati parlamentáris rendszerek alternatívájaként felmerülő hivatásrendi modellt diszkreditálja.
A beszélgetés végén az is felmerült, hogy Portugáliában gyakorlatilag a Salazar-rendszer bukása óta a baloldal van hatalmon. Rákóczi István ezzel kapcsolatban arra mutatott rá, hogy ma a Salazar által fontosnak tartott értékek közül a munka és a tekintély is válságba került. Frenyó Zoltán szerint pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a szocializmus és a liberalizmus, bár egymással is harcolnak olykor, a konzervativizmussal szemben kiderül, hogy a modernitás szülötteiként édestestvérek, így logikus, hogy amennyiben elnyomják a konzervatív erőket, akkor a baloldal valamelyik formája kerekedik felül.
