Mi szegény, alulfejlett magyarok még azt sem vesszük észre, hogy 2010 óta diktatúrában élünk.
Mert bár megéltük a náci és a kommunista diktatúrát, szemmel láthatóan mégsem vagyunk képesek különbséget tenni rabság és szabadság, vagyis diktatúra és demokrácia között. Ahogy a mai sajtószabadságot sem tudjuk megkülönböztetni a kommunista időszak egyenáramosított médiájától. Szerencse, hogy vannak olyanok, akiknek ugyan nincs személyes tapasztalatuk a kommunista diktatúra természetéről – ilyenek a fejlett Nyugat progresszív polgárai –, mégis készségesen vállalkoznak arra, hogy rámutassanak: amit mi demokráciának hiszünk, az nem más, mint diktatúra. Amit mi sajtószabadságként értékelünk, az pedig nem más, mint a sajtószabadság teljes hiánya. Persze közöttünk is akadnak olyanok, akik mára annyira azonosultak a nyugati haladók véleményével, hogy maguk is elhiszik, hogy amiben 1990 előtt éltünk, az egy felvilágosult reformrendszer volt, 2010 óta azonban diktatúrában, sőt maffiaállamban szenvedünk.
Ez utóbbiak közé tartozik öreg barátom, Szelényi Iván is, akit a hetvenes évek elején még egy másik világban, másik szerepben ismertem meg. Röviddel azelőtt, hogy a felvilágosodott reformrendszer kiebrudalta a hazájából. Azon a búcsúztatón még nem sejtettem, hogy 2020-ban úgy fog írni magáról, mint „privilegizált fehér bevándorlóról”. Szelényi, mielőtt végül hazaköltözött, évtizedeket töltött nyugati egyetemeken, ahol annyira résmentesen illeszkedett be az ottani progresszívek közé, hogy magáról is már az ő kategóriájuk szerint gondolkodik. Valószínűleg már akkor is a haladók közé tartozott, amikor kitiltották Magyarországról, amit én, gyanútlan fiatalként nem fogtam fel. Ahogy azt sem, hogy ő vegzálása, meghurcolása és kitagadása ellenére is része maradt a szocialista rendszernek. Nemcsak a rendszert, hanem magát már akkor is „reformerként” azonosította be már akkor is. Ezért, és nemcsak öregkori nosztalgiája miatt ír olyan elfogadó, megengedő jóindulattal a kommunista diktatúráról. A mostani, 2010 utáni Orbán-rendszerben azonban már nem leli a helyét. Az már nem az övék. Ebből a mából már kihulltak, ahogy azt Ady oly találóan megfogalmazta.
A Mozgó Világ nevű továbbszolgálói értesítőben Berend T. Iván memoárjának ismertetése ürügyén írt esszéjében próbálja tisztázni viszonyát a kommunista múlthoz. Nézzük hogyan. „Berendék már az ötvenes évek végén megtanulták, hogyan lehet a rendszeren (mondjuk ki egyértelműen: az MSZMP-n) belül lazítani.”1 – írja. Szelényi a reform jegyében egyneműsíti az egész kommunista múltat. Egy laza mozdulattal veszi át azt az egykori, unalomig ismételgetett toposzt, hogy akik bent voltak a rendszerben, a pártban, az államigazgatásban, azok csak és kizárólag azért mentek oda, hogy azt belülről felbomlasszák, de legalábbis megreformálják. Berend T-t és társait, akik a legsötétebb kádári terror és megtorlás időszakában kérték felvételüket a kiváltságokat és előmenetelt biztosító állampártba, ezzel felmenteni fel szégyenletes döntésük alól, egészen vértlázító. Olyan, mintha valaki azzal védekezne, sőt kérkedne, hogy 1941-ben azért lépett be az NSDAP-ba, hogy belülről megreformálja. De tovább is van! „S bár Berend T. 1953 után töretlen, látványos pályát futott be, de nem volt egyszerű a 70-es években rektornak, majd a 80-asban akadémiai elnöknek lenni.”
Ettől egy-két könnycseppet azért letöröltem a szemem sarkából. Annyira megsajnáltam ugyanis Berend T-t – akinek lássuk be – elképesztően nehéz lehetett a pártállam egyik legfényesebb pályáját befutnia. „Első Kossuth-díját alig harmincegy évesen, 1961-ben kapta. Negyvenhárom éves volt, amikor 1973-ben a Közgazdasági Egyetem rektora lett, 1985-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia elnökének. 1988-1989-ben tagja volt az MSZMP egyik utolsó Központi Bizottságának, és az utolsó kommunista kormány, a Németh-kormány miniszterelnöki tanácsadó testületének elnökeként, 1989-1990-ig a békés átmenetben fontos szerep jutott neki.” Micsoda megterhelést jelenthetett egy ilyen pálya! Csupa stressz, pszichológiai megterhelés, a kiváltságok elviselésének fárasztó terhe, hogy csak a legkézenfekvőbbeket soroljam.
Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.
