Békés Márton új könyve bizonyítja, hogy végérvényesen lezárult egy korszak, és kezdetét vette egy új. A régi, huszadik század, a marxizmus által kitermelt diktatúrák és a vele szemben álló demokráciák harcáról szólt. Az új, ahogy arra Herbert Butterfield híres esszéje rámutat, az előző szembenállások egymásra hatásából, kompromisszumából, kiegyenlítő, kiigazító módosulásaiból születik meg. Ennek szellemében szorgalmazza Békés, a marxizmus egyik legnagyobb hatású szerzőjének, Antonio Gramsci³ munkáinak a hasznosítását, aki a kulturális hatalom megszerzésének elsődlegessége mellett érvelt. Gramsci elméleti útmutatásait a gyakorlat már visszaigazolta, hiszen az 1968-as nemzedék, az ő szellemi iránymutatását követve foglalta el a kulturális, tudományos és művészeti élet parancsnoki posztjait, hogy innen tovább terjeszkedve vegye a befolyása alá a közbeszédet, sajátítsa ki a nyelvet, határozza meg a tematikát. A huszadik század végére mindennek az eredményeként kulturális hegemóniára tett szert. Békés tehát okkal érvel amellett, hogy a kultúrharc nem a kultúrán belül, főképp nem a kultúrák közötti háború, hanem a kultúráért magáért folyó küzdelem. Hatalmi harc, tétje a politikai hatalom megszerzése és megtartása. Ami számít tehát, az a gondolat, másként: a szellem. A politikai harcot ugyanis az nyeri, aki meggyőzőbben keretez, akinek a története hihetőbb, reménykeltőbb, érvényesebb.

Ennek megszerzése azonban, ahogy azt Békés munkájának a címe is jelzi, hosszú ideig tartó, stratégiai tervezést és gondolkozást igénylő hadviselés. Tele kisebb, nagyobb győzelmekkel, átmeneti vereségekkel, vesztett és nyert csatákkal. Mint minden elhúzódó háborúhoz, ehhez is szükség van kitartó, elszánt és elkötelezett harcosokra. Önkéntesekre és hivatásosokra egyaránt. És persze hadvezérekre.

Továbbszolgálók

„Először a kulturális versenyt veszítjük el, a politikai vereség csak ezután jön.”
Békés Márton

Magyarországon a rendszerváltoztatás utáni első negyedszázad alatt a jobboldal területet próbált foglalni azon a kulturális térfélen, amit a kommunista baloldal negyvenöt évvel azelőtt kisajátított és egészen 2010-ig birtokolt. A totális kommunista diktatúra egyneműsítette a nyelvet, a tematikát, a narratívát, a történelmet, vagyis a kultúrát, annak művelőivel, rekrutációs bázisával együtt. 1989-90-re már közel félszázéves rutinnal uralták a szellemi szféra minden szegmensét. A nulláról építkezni kényszerülő jobboldali, nem marxista értelmiség minden helyfoglalási kísérlete ellen zárt sorokban, egyfajta kohorszként sorakozott fel az a továbbszolgáló posztkommunista, posztmarxista értelmiségi csapat, ami hadállásaira hitbizományként tekintett. Esze ágában sem volt a velük ellentétes értékrendű csoportokat a tényleges hatalmat jelentő értelmezési monopóliumhoz közel engedni. Pont elég engedménynek tekintette, hogy azok a rendszerváltoztatás révén a politikai, illetve a gazdasági életben lehetőséghez jutottak. De az ennél sokkal fontosabb szellemi, kulturális területekhez foggal-körömmel ragaszkodtak, beásták magukat lövészárkaikba, és innen támadtak mindent és mindenkit, aki a látóhatárukon feltűnt. Eredményességüket nagy mértékben elősegítette, hogy muníció és ellátmány tekintetében számíthattak nyugati elvbarátaik támogatására. Akik a múlt század harmadik harmadától szintén kizárólagos hatalomra tettek szert a nyelv, a tematika és az értelmezés területein. A posztkommunista országok rendszerváltoztatói így egy a határokon átnyúló norma és kánonállítási joggal rendelkező posztmarxista hálózattal találták magukat szemben.

Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.