„Ez a tragédia Orbán Viktor lelkén szárad” cím alatt jelentetett meg egy terjedelmes interjút a Magyar Narancs Kis Jánossal (2020. december 17.)

A cím önmagáért beszél. Ez az az elemzői szint, amire Kis élete delelőjén túljutva elérkezett. Egy világjárvány közepén, amikor ugyan már eddig is súlyos veszteségeket szenvedünk el, de a halálozási arányok még mindig nem lépték túl a környező országok szintjét, és mindenki azért dolgozik, hogy ez így is maradjon, sőt minél hamarabb túl legyünk a nehezén, jön Kis, aki arra az arrogáns és nyilvánvaló otrombaságra vetemedik, hogy Orbán Viktor tehet a járványról és arról, hogy az halálos áldozatokkal jár. Azért, mert állítása szerint az „egészségügy szét van rohasztva”, sőt „az állam sem működik üzemszerűen.”

Szerinte „a magyar betegellátás káoszba fulladt, ami miatt temérdek az emberi szenvedés és a szükségtelen halál.” Kedves Kis János, maga hol él? A CEU elefántcsonttornyából nem lát ki? Az épület annyira le van árnyékolva, hogy az információk sem jutnak be a falai közé? Mihez képest van a mi egészségügyünk lerohasztva? Az amerikai, az angol, a svéd, az olasz, vagy a belgához képest? Nálunk nem működik az állam üzemszerűen? Még véletlenül sem az USA-ban, ahol hónapok óta lángolnak a városok, be vannak deszkázva a főutcák és a főterek kirakatai, hogy a vandál hordák ne fosszák ki őket? Vagy Franciaországban, ahol évek óta egymást érik a terrortámadások, valamint a rombolásba és gyújtogatásba torkolló tömegtüntetések? Csendőröket lődöznek le és zsidókat molesztálnak? VagyBécsben, ahol a belváros szívében lövöldöznek a terroristák? Esetleg Szerbiában? Bulgáriában, ahol az ellenzék az utcáról akarja megdönteni a kormányt? Elég volt már ebből a mindenkit hülyének néző szadeszes hozzáállásból, ami azon alapszik, hogy ők és csak ők rendelkeznek kitekintéssel a világ dolgaira, csak ők rendelkeznek értesülésekkel, és azokat úgy szűrik meg és csöpögtetik kényük-kedvük szerint, ahogy akarják. Ez utoljára a hetvenes-nyolcvanas években volt így. Akkor tényleg az ő privilegizált helyzetük kellett ahhoz, hogy kijussanak Nyugatra, hozzájussanak az ottani sajtóhoz, könyvekhez, információkhoz. Mára azonban gyökeresen megváltozott a világ. Az újabb nemzedékek jól, nálunk sokkal jobban beszélnek angolul. Az internet révén minden tény, hír eljut hozzájuk. Mindenki kap a világ minden részéről képeket, beszámolókat arról, hogyan élnek mások, máshol. Milyen körülmények között dolgoznak, laknak, és arról is, hogyan küzdenek meg a járvánnyal. Mindenki összehasonlít, és ezért egyre jobban értékeli, azt, amink van. Szerte a világból, aki tudott, még a tavasszal hazajött, és nincs ez másképp most sem.

Kis szerint a magyar egészségügy azért nem működik, mert Orbán, „még ellenzékből megbuktatta az egészségügyi reformot.” Összefoglalnám, miből is állt volna az a reform. Több biztosítós modell lett volna, de hogy a több az hány, az a homályban maradt. Ahogy az is, hogy ezek területi, vagy egyéb alapon működtek volna. Magánosítva lett volna az egészségügy, de hogy ez az alapellátásra is vonatkozott volna, arról semmit nem derült ki. Ahogy arról sem, hogy mi tartozott volna az alapellátásba, és mi nem. És ez csak néhány a tisztázatlan, végig nem gondolt kérdések közül. A 300 Ft-os vizitdíj, aminek a beszedésére automatákat helyeztek el a kórházakban és a rendelők egy részében, szükségtelenül megnövelte a várakozási időt és plusz ügykezelési terhet rótt az egészségügyi dolgozókra, akik jövedelmi viszonyainak rendezéséről a reformerek nagyokat hallgattak. A vizitdíjra a fentiek miatt csak újabb sarcként tekintett mindenki, szerzett jogai csorbításaként, mert ellentételezésről nem esett szó, és mert senkit nem sikerült meggyőzni az értelméről. Az egészségügy egy hatalmas rendszer. Átállítása egy más működésre precíz előkészítést, hosszú évek tervezőmunkáját igényli. Szükség van még emellett gondos, meggyőző munkára és hatalmas energiaráfordítással kivitelezett szervezőmunkára. Ehelyett nem tapasztaltunk mást, mint a szadeszesek reformdühét, ami végiggondolatlan ötletelést, és a tőlük megszokott kapkodást jelentette. Ha az Orbán által sikerre vitt népszavazás nem lehetetlenítette volna el az MSZP-SZDSZ kormány kontárkodását, a 2008-as válság elsöpörte volna a privatizációra kiszemelt társadalombiztosítási pénztár teljes vagyonát, a magánkórházak és a leépített kapacitások pedig olyan drámai ágyhiányt okoztak volna, mint amit ma Olaszországban, illetve Svédországban tapasztalunk.

Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.