A 21. század nem a 20. század folytatása, ahogy a 20. század is új játékszabályokat alakított ki a 19. század örökségére alapozva.
Más erőviszonyok, más értékrend, más korszellem, más prioritások, más gondok, más megoldási javaslatok, más technológiai, technikai környezet, más világlátás formálta önálló arculatúvá.
A tizenkilencedik század az első világháború kirobbantásával ért véget, a huszadik valamikor ennek vége felé, a húszas évekkel kezdődött és a szovjet birodalom összeomlásáig tartott, ami egyben a hidegháború végét és a bipoláris világ felbomlását is eredményezte.
Az új, a 21. század, 2008-ban a világgazdaság megtorpanásával jelentkezett be és tette egyértelművé, hogy olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, melyekre újfajta válaszokat kell találnunk. A baj csak az, hogy a nyugati világ vezetőinek egy jelentős része minden erejével ragaszkodik a 20. században kialakított status quo megőrzéséhez. Továbbra is a régi, elavult, más feladatokra, más erőviszonyokra szabott intézményrendszer megőrzésére összpontosít, mert abban az illúzióban ringatja magát, ha ők nem is alkalmazkodnak a megváltozott világhoz, majd a világ igazodik hozzájuk.
Donald Trump 2016-os megválasztása és első elnöki ciklusa korszakhatárt jelez. Elődje, az első, félig fekete elnök: Barack Obama nyolcéves regnálását a fennálló megőrzésére irányuló kétségbeesett és ötlettelen lépések jellemezték, amelyek végül kudarctörténetté álltak össze. Mert egy újra többpólusúvá vált világban továbbra is a már nem létező egypólusú világrend képviseletében lépett fel. Vezetni és irányítani akart, sőt neoliberálissá, más szóval liberális demokráciává akarta amerikanizálni az egész világot akkor, amikor a washingtoni megegyezésen alapuló neoliberális gazdasági modell éppen kisiklott, a globalizáció pedig a vesztes oldalra kezdte szorítani az USA-t. Ennek ellenére, sőt talán épp ezért, Obama végig az elit kedvence maradt, akit a Nobel-békedíjtól a hozsannázó cikkekig és a kritikátlan éljenzésekig minden elismeréssel felstilizáltak. Ciklusa végén, 2016-ban, az egész világ Hillary Clinton utódlására készült, és vele a neoliberalizmus és a globalizáció döntő áttörésére számított. De beúsztak a valóságba a fekete hattyúk, vagyis a Brexit, illetve Donald Trump választási győzelme, és minden másképp lett.
Donald Trump, a New York-i milliárdos ingatlanfejlesztő és valóságsztár az üzleti és médiavilágból, tehát a politikán kívülről jött, és ezért egy újdonánc elfogulatlanságával nézett rá az előtte tornyosuló feladatokra. Katonaiskolába járt, ahol az amerikai erények érvényességét jól a fejébe vésték. Amerika az első – ígérte a kampányában, és ennek jegyében kezdte el sorra venni a tennivalókat. Osztott és szorzott, és arra jutott, hogy a világ feletti uralkodás az USA-ra túl sok terhet ró, ahhoz képest, amennyi hasznot hajt. A demokráciaexport százéves kötelezettsége, amit Wilson elnök óta szinte minden amerikai elnök elsődleges feladatának tekintett, Trump szemében elavult, sőt ráfizetéses és kontraproduktív céllá vált, amit nem kívánt folytatni. Felmondta az aláírásra váró TTIP-t és TPP-t, az egyéb, a globális kereskedelmet szolgáló és a világ gazdaságait összekapcsoló szerződésekkel együtt. Az arctalan globalista, kizárólag a nemzetközi cégek érdekeit érvényesítő gazdasági kapcsolatokat kétoldalú szerződésekkel váltotta fel, hogy azok jobban kedvezzenek az amerikai polgároknak, ahogy az általa követett gazdaságpolitika is ezt a célt tűzte ki maga elé. A munkahelyteremtésre, a gazdaság felpörgetésére, és az amerikai életforma és értékvilág megőrzésére összpontosított. Hatására az USA gazdasága sokkal jobban teljesít, mint elődei alatt. Csökkent a munkanélküliség, nőttek a jövedelmek, megsokszorozódtak a beruházások.
Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.
