Orbán Viktor idén ismét jelentős beszédet tartott a 33. alkalommal megrendezett Tusványosi Szabadegyetemen. Előadásában részletesen tárgyalta a világrendszerváltás folyamatát, valamint politikai előrejelzést adott Magyarország jövőbeni kilátásaival kapcsolatban. Külön hangsúlyt helyezett a fiatal generációk fontosságára és szerepére, amelyek nélkülözhetetlenek a nemzeti nagystratégia sikeres megvalósításához.

Halkó Petra, a XXI. Század Intézet vezető elemzője, elemzésében mélyrehatóan vizsgálja Orbán Viktor beszédének politika-filozófiai hátterét és annak nagystratégiai vonatkozásait, további gondolatokat is megfogalmazva e témában.

Világrendszerváltás: egy illúzió vége

Az évezred első húsz esztendeje bővelkedett az olyan átfogó társadalmi, politikai és gazdasági folyamatokban, amelyek válsággócokat hoztak létre. Korunk kríziseinek következtében a 21. század első két évtizedét a válságok koraként definiálhatjuk, amely alapjaiban rengette meg a hidegháborút követően éppen csak felállt egypólusú világrendet. Sőt, világossá tette, hogy e világrend darabjaira hullik. Tehát zajlik a világrendszerváltás folyamata, ami – Békés Márton történész, a XXI. Század Intézet igazgatójának szavaival élve – azt jelenti, hogy „a megrendült világrend nemcsak a megelőző nemzetközi rendszer felbomlásából származik és egy újnak a születéséhez vezet, hanem azt is, hogy a régi elvek helyébe újak lépnek.”

Politika-filozófiai talapzatot tekintve egy dolog tűnik biztosnak: véget ért a történelem vége. Mindezt azért fontos kiemelni, mert a nyugati posztnemzetállami gondolkodás valójában a poszthumán szemléletben gyökerezik. „Ha megpróbáljuk megérteni, hogy hogyan jött létre az a nyugati gondolkodás, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk posztnemzeti gondolkodásnak és állapotnak, akkor az 1960-as évek nagy illúziójához kell visszamennünk.” – fogalmazott Orbán Viktor miniszterelnök az idei tusványosi beszédében. A 20. század folyamán számos olyan filozófiai irányzat jelent meg és vált, különösen az 1968-as események után egyre népszerűbbé Nyugaton, amelyek – nyíltan vagy közvetetten – valamiféle „utolsó ember” eljövetelét hirdették, egy olyan emberét, aki túl van a történelem viszontagságain, és saját életét és értékeit képes szabadon formálni anélkül, hogy a kollektívák, külső körülmények – mint például a nemzeti hovatartozás, a társadalom szabályai vagy a keresztény erkölcsi normák – korlátoznák őt szabadságában. Úgy vélték, hogy az ember e különféle társadalmi szabályok hálójának veti alá magát, amelyek korlátozzák szabadságában és az élvezetek megélésében, így ezen korlátok ledöntése az ember kiteljesedésének, sőt meghaladásának előfeltétele – mindez végül a hedonizmus filozófiai rangra emelésébe torkollott.

A felszabadulás a különféle korlátozások és kötelezettségek alól kezdetben vonzóvá tette e nézeteket, amelyeket politikailag gyakorta – mivel növeli a választás és az önfeledt, másokért való felelősségtől mentes élvezet szabadságát – a liberalizmussal azonosítottak. Ennek következtében a nyugaton uralkodó liberális szemlélet maga mögött hagyta a történetiség tudatát, s individualista módon átideologizálta az egyéni szabadságjogokat, s az egyén túlzó szabadságának illúziójával szétverte a közösség szabadságát. Másképpen mondva, a valóságban az történt, hogy a felszabadulást kereső Nyugat a liberalizmus révén csupán valláspótlékot képzett magának, s valójában egy hamis megváltást kínált, amely a haladás eszméjét egy tökéletességbe burkolt világképbe zárta.

Mindezt legtisztábban talán Francis Fukuyama foglalta össze, aki szerint a liberális demokráciával a politikai ideológiák evolúciója egyfajta csúcspontot ért el, az emberiség ily módú politikai és gazdasági fejlődése a teljes szabadság birodalmába vezetett. Látszólag. Kiderült ugyanis, hogy a vágyott szabad világ – amelyhez kezdetben a rendszerváltoztatás éveit követően Magyarország is csatlakozott – valójában a szabadságkorlátozások korába vezetett. Éppen ezért a nyugati modell határokat eltörlő, univerzalista és illuzórikus politikája mára már nem mindenki számára kétségbevonhatatlanul követendő példa, e paradigmaváltás pedig az elmúlt fél évezred legjelentősebb fejleményének tekinthető, és párhuzamba állítható azzal a geopolitikai változással, amely során a világpolitika és a világgazdaság súlypontja Nyugatról Keletre helyeződik át.

Félő tehát, hogy a nyugati civilizáció a történelem végéről szóló illúziójának rabjává, s így valóban Fukuyama „utolsó emberévé” válhat. A válságokat kísérő sokkok, feszültségek és konfliktusok ugyanakkor értelmezhetők akár egy idővel bekövetkező világpolitikai, gazdasági és társadalmi transzformáció katalizátoraiként. Legfőképpen azért is, mert rávilágítottak arra, hogy a globális kihívásokra a nemzeti közösségekbe vetett bizalom nyújthat leginkább megoldást. A kérdés végsősoron, hogy milyen irányt vesz a világrendszerváltás, s hogy a nyugati világ ezúttal a beletörődés helyett a történelem végéből katarzisként való kitörést választja-e.

Nagystratégia: nemzeti alapok, nemzetközi érdekérvényesítés

A nagystratégia egy átfogó, hosszú távú terv vagy koncepció arra, hogy egy ország elérje alapvető politikai, gazdasági, katonai és/vagy egyéb társadalmi, kulturális céljait. A kitűzött célok elérése érdekében különféle erőforrásokat és eszközöket csoportosít és készít elő, figyelembe véve a globális erőviszonyokat, valamint kihívásokat és lehetőségeket. Egy nemzeti nagystratégia akkor sikeres, ha kiállja a nemzet megmaradásának próbáját – különösen turbulens időszakban.

Valójában a magyar nemzeti nagystratégia kezdete, vagy legalábbis előkészítő lépései már 2002-re tehetők. A 2002-es országgyűlési választási vereséget és a kormányzati pozíció elvesztését követően a Fidesz ugyanis új társadalomkoncepciót alakított ki, de azt is mondhatjuk, hogy a hagyományos társadalomképhez nyúlt vissza. E szerint nem csupán egyének léteznek, akik összeadódva egy halmazt alkotnak, hanem a sok egyén együttvéve többet jelent, mint pusztán egy összeadott halmaz. Ezt a többletet pedig a nemzet adja hozzá. Ennek szellemében felismerte, hogy a nemzetegyesítő munkát nem lehet megspórolni, s bő egy évtizeddel a rendszerváltoztatást követően megkezdődött a nemzet lelki és szellemi összhangjának, öntudatának helyreállítása: a nagystratégia politikai (előkészítő) szakasza. A polgári-nemzeti erőt megtestesítő Fidesz pártközösség rögtön 2002-ben országszerte polgári köröket hívott életre konzervatív tömegmozgalomként. 2004-ben az ország több mint 300 pontján nemzeti petíciót indított Munka, otthon, biztonság címmel. 2006-ban pedig népszavazást kezdeményezett a vizitdíj, a képzési hozzájárulás és a kórházi napidíj megszüntetése ügyében, amelyet végül 2008-ban sikerrel meg is nyert. 2010-ben az akkor már nyolc éve zajló nemzetegyesítő munka a Nemzeti Együttműködés Rendszerében politikai formát is öltött.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere hivatalos „alapító évei” alatt és azt követően (2010–2012) a nagystratégia második (előkészítő) fázisa a gazdasági stabilitás megteremtésére irányult. A rendszerváltoztatás idején regionális viszonylatban Magyarországon volt a legmagasabb az egy főre eső adósságállomány; a szocialista-szabaddemokrata pártok kormányzása alatt (2002–2010) pedig kis híján megduplázódott az államadósság mértéke, a munkanélküliségi ráta megemelkedett és az ország gazdaságilag a csőd szélére került. A 2010-es kormányváltást követően a második Orbán-kormány letért a Nyugat által előírt útról azért, hogy az ország a saját politikai és gazdasági érdekeit valósíthassa meg: az IMF-hitelt idő előtt, 2013-ban visszafizette, nagy mértékben csökkentette az államadósságot és az államháztartási hiányt, valamint rekordalacsony szintre vitte a munkanélküliségi rátát, sőt a munkahelyteremtő beruházások és a különféle foglalkozáspolitikai eszközök révén olyan mértékben sikerült integrálnia a munkaerőpiaci szempontból hátrányos helyzetű csoportokat is (mint például a roma közösségeket, a megváltozott munkaképességű személyeket vagy a fiatalokat), hogy a foglalkoztatottsági arány uniós viszonylatban kétszer olyan gyorsan növekedett, mint az EU-s átlag.

2002 és 2010 között, a kétciklusnyi baloldali-liberális kormányzás alatt ráadásul Magyarország geopolitikai jelentősége olyan mértékben csökkent, amelyet történelmében korábban talán soha nem tapasztalhatott. A gazdaság talpra állítását célzó „unortodox gazdaságpolitika” legfőbb jelentősége éppen ezért abban nyilvánul meg, hogy a saját gazdasági felhajtóerővel rendelkező országok képesek a belföldi és a külföldi szempontok egészséges kiegyensúlyozása által a világpolitikán- és gazdaságon belül úgy helyezkedni, hogy mérsékelik a kitettség mértékét, egyúttal erősítik az érdekérvényesítő pozíciójukat. Vagyis képes volt garantálni, hogy a nemzetegyesítés révén megteremtett társadalmi stabilitás szuverenitásként jelenhessen meg nemzetközi viszonylatban is anélkül, hogy a magyar társadalomra, illetve politikai berendezkedésre, modellre bármilyen külső eredetű következmény hatással lenne vagy azokat alapjaiban sértené. Magyarán lehetővé tette, hogy fellépjünk a nagystratégia harmadik lépcsőfokára, az önálló, nemzeti szuverén külpolitika gyakorlatára. Ma, amikor az emberiség egyik legmozgalmasabb időszakában élünk, döntő jelentőséggel bír, hogy a magyar nemzet a nagystratégia (előkészítő) szakaszait lépésről lépésre, sorrendben teljesítette, így minden belső feltétel adott ehhez.

Szoftverfrissítés: megőrizve megújulni

A Nemzeti Együttműködés Rendszere mint társadalmi szerződés a magyar társadalomszerkezetét érinti. A belső társadalmi és gazdasági konszolidációt követően Magyarország kellőképpen stabillá vált ahhoz, hogy szabadon (kül)politizáljon, dacolva az egyenlőbbek elképzeléseivel anélkül, hogy politikai modelljének bármely alapvető vonása vagy működésmódja sérülne. Másképpen kifejezve Magyarország képessé vált arra, hogy éljen azzal a szabadsággal, amelyet 35 évvel ezelőtt visszaszerzett, majd az elmúlt három és fél évtizedben az egységes nemzet mint a szabadság letéteményese, azóta is érvényre juttat. Megépült tehát a társadalom egy időtálló szerkezeti váza, mondhatni a társadalom hardvere.

Mint írtuk, egy nagystratégia ugyanakkor hosszú távra szól, akár generációkon átívelő célokat tűz ki, így annak megvalósítása a fiatalokra is hárul. E tekintetben azonban egyáltalán nem irreleváns szempont, hogy hogyan viszonyulnak a hazájukhoz, milyen kulturális értékek mentén formálódnak, és milyen kulturális megtartó erővel bírnak azok a generációk, amelyek a társadalom szoftvereként a hardverbe töltődnek, annak mechanikus egységeit működtetik és vezérlik, azaz a nemzet alapjait irányítják. Orbán Viktor március 15-ei beszédét idézve: „Nem az a kérdés, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre, hanem az, hogy milyen gyermekeket hagyunk a világra.” Ezért kiemelt fontossága van annak, hogy a fiatal generációk mekkora tudatossággal fordulnak a globális folyamatokhoz, mivel ők kiváltságos helyzetben vannak: nemcsak befolyásolhatják az ország jövőbeli irányvonalát, hanem ők lesznek azok is, akik a nemzeti nagystratégia kulcsfontosságú lépéseit végrehajtják.

A magyar nemzet számára úgy is fogalmazhatunk, sürgető létkérdés, hogy megőrizze kulturális szuverenitását oly módon, hogy a fiatalok a kor adta fennálló körülmények és a történelmi tapasztalatok értelmezésén keresztül mélyrehatóbb megértéssel forduljanak a nemzet kultúrája felé. Ha sikerül „elkapni” a korszellemet és megszólítani őket, akkor a kultúra összetevői tartalmi többlettel szolgálhatnak, így megélésük következtében a társadalom önszerveződő eszmerendszerévé, a nemzet hivatástudatává alakulhatnak át. Mindennek összefüggésében a kultúrát, mint nemzeti kontextust szükséges értelmezni, amelynek kialakításában a körülmények nemzettudatot, sőt nemzeti hivatástudatot erősítő interpretációja, megélése játszik szerepet.