Az emberiség történetének és evolúciós folyamatának feltárása nemcsak a múlt kérdése, hanem a jelené, sőt még inkább a jövőé. Örökös változás és állandó alkalmazkodás jellemez bennünket, de egyre többször vetődik fel, hogy milyen irányba tartunk jelenleg és miként fejlődünk tovább? Egyáltalán: tartunk még valamerre? Vajon milyen lesz a jövő embere: a megnyíló transzhumán perspektíva után engedünk-e a poszthumán kísértésnek? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat a Mozgásban legújabb adásában, amely egyben a Mire készüljünk? című műsorsorozatunk nyitódarabja. A témában a XXI. Század Intézet adásának vendégei Böszörményi-Nagy Gergely, a Brain Bar jövőfesztivál alapítója és Lánczi András Széchenyi-díjas filozófus voltak.
A technológia és moralitás kapcsolata
Lánczi András a beszélgetés elején leszögezte, hogy tartalmilag először Hegel állította elő a progresszió gondolatát. Noha még nem azon a technológiai szinten és körülmények között tette, ahogyan ma használjuk, de történelemfilozófiai átalakulás szempontjából rendkívül fontos az a hegeli felismerés, hogy az ember nem „valahonnan valahová”, hanem valahonnan nagyon is határozott céllal, iránnyal tart.
A mai progresszió eszméje is az „új” feltétlen tiszteletébe ágyazódott bele, azonban az, hogy „ami új, az mindig jobb is, mint a régi”, nem feltétlenül igaz.
Böszörményi-Nagy Gergely hozzáfűzte, hogy az evolúció fogalma az elmúlt évtizedekben szinte szinonimaként merült fel a növekedéssel és a fejlődéssel, azonban tartalmát illetően közelebb áll a változáshoz, mint a haladáshoz.
A Széchenyi-díjas filozófus szerint az a probléma, hogy a technológiai haladás miatt a mai ember azt hiszi, hogy mindenre rendelkezésre állnak procedúrák, intézmények, gépek, a mesterséges intelligencia, és ezáltal a válságokra is mindig van megoldás. Ez pedig kettőséghez vezet: miközben a technológia fejlődése által sok mindent elértünk, a progresszió következtében állandó hiány lép fel amiatt, hogy még mi minden nincs megoldva, amely elégedetlenséghez vezet; ilyen például a „klímaszorongás” esete. Emellett Lánczi András arra a paradoxonra is felhívta a figyelmet, hogy minél több és tökéletesebb gépet állítunk elő, annál bonyolultabbá válik az egész társadalmi viszonyrendszer is, amelynek a külső burka nem technológiai, hanem morális problémát vet fel. Ugyanis az, aki rendelkezik arról, hogy gépeket, mesterséges intelligenciát vagy virtuális valóságot hozzunk létre, annak a kezében van a döntés hatalma, és ezáltal a technológia uralásának morális hatalma is.
A Brain Bar jövőfesztivál alapítója felhívta a figyelmet a múltbéli és a jelenkori technológiai fejlődések közti különbségre.
Míg a korábbi ipari forradalmak során a technológiai fejlődés az ember adaptációs képességét növelte, addig az új technológiák a kognitív képességeink leépítésén keresztül az adaptációs képességeinket csökkentik.
Meglátása szerint a túlzott kényelem veszélyes dolog, Lánczi András – a mesterséges intelligenciától való túlzott függés terén – ehhez rögtön hozzáfűzte, hogy „akkor húzzuk ki a dugót”.
Böszörményi-Nagy Gergely úgy véli, sok gazdag ember érdekelt olyan kutatásokban, amelyek az emberi élet radikális meghosszabbítására törekednek biológiai vagy az akár az egyelőre sci-fi kategóriájába tartozó beavatkozások által, és ha valamire sok pénzt és figyelmet szentelnek az általában eredményt is hoz. Rávilágított, hogy vannak már kísérletek arra is, hogy a fizikai test hanyatlását elfogadva a tudat digitalizációja által az egyéniségre jellemző kognitív karaktert a digitális térbe mentsék át. Lánczi András szerint azonban az első és legfontosabb kérdést nem teszik fel: kell meghosszabbítani az életet? Az egyáltalán milyen hosszú legyen, vagy tartson örökké? „Még azt sem tudjuk, hogy mi az élet, és mi az értelme, de már örökké szeretnénk?” – tette fel a morális kérdést a filozófus.
