Az elmúlt húsz évben a posztszovjet térségben számos olyan sikeres és sikertelen tömegmegmozdulás történt, amelyeket „színes forradalmak” gyűjtőnéven ismert meg a világ. Ezek a hasonló forgatókönyv alapján zajló, az alkalmazott szimbólumok színe alapján elkülönített, manipulatív technikákkal elért rezsimváltások gyakran nem kis részben külső (állami, nemzetközi, nagyvállalati) érdekeket is szolgáltak, így egyáltalán nem meglepő, hogy végrehajtóik közül sokan egyetlen nemzetközi hálózatba ágyazódtak be, mondhatni, egy „színes forradalmi internacionálét” alkottak, sőt alkotnak mai napig.
A XXI. Század Intézet legújabb elemzése annak járt utána, milyen személyi és intézményi kapcsolatok vannak a különböző országokban lezajlott „színes forradalmak” kulcsfigurái között.
Az első hullám
Az első „színes forradalomnak” hagyományosan a 2000-es jugoszláviai rezsimváltást, az ún. buldózeres forradalmat tekintik. Ebben játszott fontos szerepet az Otpor!, azaz Ellenállás névre hallgató ifjúsági mozgalom, amely az elkövetkező években a Belgrádban alkalmazott módszerek nemzetközi terjesztőjévé vált. Ebben Szrgya Popovics vállalt kulcsszerepet, aki Blueprint for revolution (magyarul Útmutató a forradalomhoz. 2017) címmel kézikönyvet is írt a „színes”, elvileg békés politikai fordulatok módszereiről, és aki valamivel később, 2005-ben Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies (CANVAS) néven kiképző központot is alapított a „színes forradalmak” elméletének és gyakorlatának népszerűsítése céljából.
A CANVAS ötvenkét országban van jelen, többek között a posztszovjet térség számos államában (a szervezet hivatalos honlapján szereplő térkép szerint Azerbajdzsánban, Belaruszban, Grúziában, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Ukrajnában és Üzbegisztánban), alapításához pedig vélhetően hozzájárulhattak azok a sikerek, amelyeket a posztszovjet térség államaiban a 2000-es évek elején az Otpor! aktivistái arattak.
Az Otpor! aktivistáit ugyanis ott találjuk a grúziai „rózsás forradalom” és az ukrajnai „narancsos forradalom” mögött is, hiszen mindkét országban tanácsokkal és képzésekkel segítették a mozgalom helyi klónjait: a grúz Kmara (elég) és az ukrán Pora (itt az idő) szerveződéseket.
Mindegyik mozgalom nagyjából hasonló minta alapján szerveződött: elsősorban fiatalokra, egyetemistákra épült a tagságuk, kritizálták a hatalmon lévők korrupcióját, politikai generációváltást, több demokráciát és euroatlanti integrációt, gazdasági és társadalmi liberalizációt követeltek, és általában egy-egy elnök- vagy parlamenti választás után léptek akcióba, amelyet már előzetesen illegitimként vagy elcsaltként könyveltek el. Így Grúziában is a 2003 novemberében megrendezett parlamenti választásokat követően kezdődtek a tiltakozó akciók, amelyek végül Eduard Sevardnadze elnök lemondásához vezettek.
Az előzmények közé tartozik, hogy 2003 februárjában előbb egy fiatal ellenzéki aktivista, Giga Bokeria utazott Belgrádba, hogy megismerkedjen az Otpor! tapasztalataival, nyáron pedig már szerb instruktorok csapata érkezett Grúziába, hogy kiképzést nyújtson a Kmara tagjainak. A grúz rendszerellenes fiatalok még a logójukat is az Otpor-tól kölcsönözték, az oda-vissza szervezett „tanulmányutakat” pedig Soros György és alapítványai szponzorálták. A „rózsák forradalmát” követően az elnöki székbe egyébként Miheil Szaakasvili került, a miniszterelnök pedig Zurab Zsvanija lett. 2002-ben ők ketten kapták meg Soros Györgytől a Nyílt Társadalom-díjat Budapesten, a Közép-európai Egyetem (CEU) épületében.
Soros persze nem 2003-ban kezdett „színes forradalmakba” invesztálni, az Otpor! tevékenységét is támogatta (Soroson kívül volt egy másik kapocs is: Richard Miles, aki előbb Belgrádban, majd Tbilisziben volt az Egyesült Államok nagykövete), a szerbiai és grúziai mozgalmak sikere azonban további hasonló kísérletekre ösztönözte.
2004-ben ki is jelentette, hogy szívesen látna a „rózsák forradalmához” hasonló történéseket a közép-ázsiai országokban is. Egyesek magukra vették az állítását, így Üzbegisztánból kiszorították az alapítványát és Kazahsztánban is összeütközésbe került a hatóságokkal. De Ukrajnában is megsejtettek valamit, ugyanis szabályos médiakampány indult ellene, sőt az országban tett látogatása során meg is dobálták, ezekkel az akciókkal pedig az amerikai milliárdos az ukrán elnöki adminisztráció akkori vezetőjét, Viktor Medvedcsukot vádolta meg.
2004 végén pedig az elnökválasztás során elkövetett csalásokra hivatkozva tiltakozások kezdődtek Kijevben, az események „narancsos forradalom” néven kerültek a köztudatba, és a Nyugat-barát Viktor Juscsenko megválasztásához vezettek. A tüntetésekben jelentős szerepet játszó Pora mozgalom tíz tagja szintén szerbiai látogatást tett az eseményeket megelőzően (állításuk szerint önköltségen), a mozgalom ukrajnai sikerét követően pedig Oroszország és Belarusz felé terjesztették volna a „forradalom” lángját.
Ugyanezekben az években Belaruszban is létrejött egy hasonló szerveződés, a Zubr (bölény), amelynek 2006-os „farmerforradalma” azonban kudarcot vallott, ahogy sikertelenség lett az orosz Oborona (védelem) osztályrésze is. 2005 augusztusában egy tüntetés során két grúz aktivistát, Giorgi Kandelakit és Luka Culadzét is elfogták a belarusz hatóságok, akik mindketten a Kmara tagjai voltak, és a „testvérszervezet” támogatása céljából érkeztek az országba. Igaz, Kandelaki egy interjúban nem sokkal szabadon engedése után azt állította, valójában a „rózsák forradalma” idején a Kmara is a Zubr által készített segédanyagokat használta. Mindez azonban nem látszott meg a Zubr teljesítményén, amely a 2006-os elnökválasztást követő tüntetések bukása után felbomlott.
Kirgizisztánban is alakultak rendszerellenes ifjúsági szervezetek, például a Kel-Kel (újjászületés) vagy a Birge (együtt), ezek azonban nem játszottak olyan jelentős szerepet az egyébként szintén sikerrel végződő, 2005-ös „tulipános forradalom” során, mint grúziai vagy ukrajnai társaik. A know-how átadására itt is volt példa azonban, a tüntetésekben részt vevő egyik szervezet, a Koalíció a Demokráciáért és Civilt Társadalomért nevű szervezet elnöke, a „forradalom” aktív résztvevője, Edil Bajszalov megfigyelőként részt vehetett a 2004-es ukrajnai elnökválasztáson, és elsőkézből szerezhetett tapasztalatokat a „narancsos forradalomról”. Bajszalov egyébként a Soros által alapított American University of Central Asia-n végezte tanulmányait.
A „színes forradalmak” első hulláma tehát mondhatni egy belgrádi „civil” mozgalomból nőtte ki magát, az amerikai demokrácia-export kormányzati és nem-kormányzati struktúráinak gondoskodása mellett, és azonos mintát használva igyekezett meghonosodni egy sor államban.
Idegenlégiósok
A „színes forradalmak” és az azokat kirobbantani próbáló aktivista hálózatok eredményei felemásak voltak. Belaruszban és Oroszországban a megdönteni kívánt rendszerek tulajdonképpen csak egyre erősebbekké váltak, és egyre szigorúbban léptek fel minden, külföldről támogatott ellenzéki mozgolódás ellen. Kirgizisztánban 2010-ben egy újabb „forradalom” döntötte meg az előző által hatalomra juttatott elnököt – az említett Bajszalov persze ebben is részt vett –, hogy aztán az ezután megválasztott elnököt mandátuma lejártát követően utódja letartóztassa, majd pár évvel később ő is megbukjon egy újabb tüntetéshullám eredményeként. Vélhetően ez a legutóbbi „forradalom” sem hozza el a várva-várt nyugati típusú demokráciát, a hatalomba emelt Szadir Dzsaparov egyik első intézkedése ugyanis egy, a saját elnöki jogköreit jelentősen kibővítő alkotmánymódosítás népszavazásra bocsátása volt.
A győztes „forradalmak” országai közül Ukrajnában a 2004-ben az elnöki címtől távol tartott Viktor Janukovics 2010-ben győzni tudott a választásokon, hogy végül 2014-ben végérvényesen elkergessék egy újabb „színes” megmozdulás, az Euromajdan, vagy hivatalos ukrán nevén a „méltóság forradalma” során. Ebben a tiltakozáshullámban komoly szerepet vállaltak a Belaruszból érkezett, orosz- és kommunistaellenes nacionalista aktivisták is, gondoljunk csak a hírhedté vált Raman Prataszevicsre.
Sőt, az események egyik első halálos áldozata is egy belarusz állampolgár, Mihail Zsiznyevszki volt, aki 17 évesen hagyta el hazáját, majd belépett az ukrán nacionalista Ukrán Nemzeti Gyűlés – Ukrán Népi Önvédelem (UNA–UNSZO) nevű szervezetbe.
De még nagyobb volt a grúz „idegenlégiósok” szerepe! Grúziában ugyanis Miheil Szaakasvili második elnöki ciklusát követően, pártfogoltja veresége után, egy sor eljárás indult a „forradalom” egykori vezéralakja és környezete tagjai ellen, amelyek elől külföldre távozott a „rózsás elit” több tagja. Számításaikat pedig a Majdan utáni Ukrajnában találták meg, amely a Janukovics-féle tisztviselők lusztrációja és a Nyugatnak való megfelelési szándék okán számos magas hivatali pozícióval kecsegtetett számukra. Szaakasvili az Odesszai terület kormányzója lett. Egy időre Hatia Dekanoidze került az újjászervezett Nemzeti Rendőrség élére, aki hazájában a belügyminisztérium Rendőrakadémiájának igazgatója volt, a ’90-es években pedig a CEU és az amerikai RAND Corporation programjaiban vett részt. Szaakasvili csapatának tagjai bekerültek az új korrupcióellenes ügynökség (Gizo Uglava), a főügyészség (David Szakvarelidze) és az egyészségügy (Alekszandr Kvitasvili) vezetésébe is.
Rövidesen azonban kenyértörésre került sor az öntörvényű grúz politikus és Petro Porosenko ukrán elnök között, aminek következtében előbbit egy időre ki is utasították Ukrajnából, emberei pedig sorra vesztették el pozícióikat. Porosenko választási vereségét követően azonban Szaakasvili visszatért Ukrajnába, pártot is alapított, 2020 tavaszán pedig az ország vezetésébe is bekerült, mégpedig a Nemzeti Reformtanács élén. Szaakasvili köre persze grúziai céljait sem adta fel, a Soros-hálózat által támogatott helyi „civil” szervezetekkel és több ellenzéki párttal a volt elnök pártja, az Egyesült Nemzeti Mozgalom kivette a részét a 2019 nyarán történt zavargásokból, de a 2020. októberi parlamenti választásokat követő politikai destabilizációból is.
A kelet-ukrajnai harcokban mindkét oldalon nagyszámú nemzetközi önkéntes jelent meg, az ukrán hadsereg mellett szerveződött, majd annak kötelékébe olvasztott egységekben a már említett belarusz aktivistákon kívül oroszellenes, gyakran iszlamista elveket valló csecsen harcosokat, amerikai kalandorokat, a jugoszláv háború horvát veteránjait és még sok más csoport képviselőit is megtalálhatjuk.
A kelet-ukrajnai hadszíntéren tűntek fel a szélsőjobboldali, (neo)náci fegyveres csoportok is (Azov Hadosztály, Mizantróp Divízió), melyekhez a nemrégiben elfogott belarusz ellenzéki aktivista, Raman Prataszevics is csatlakozott. Érdekesség, hogy a 2019-ben feloszlatott, főképp csecsenekből álló Manszúr sejk zászlóalj több tagját nemrég a bűnszervezeti vezetők ellen hozott szankciós listára helyezte az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács.
Emigránsok a „színes forradalmak” szolgálatában
A Manszúr sejk zászlóaljat elsősorban az Oroszországot a második csecsen háborút követően elhagyó emigránsok alkották. Az oroszországi emigránsok nagy szerepet játszottak a Majdan utáni Ukrajna média oroszellenes szegmensében is, a Porosenko-korszak televíziós „héjái” közül sokan Oroszországban születtek (Jevgenyij Kiszeljov, Arkagyij Babcsenko vagy a krími tatár származású Ajder Muzsdabajev) vagy munkásságuk nagy része oda köthető (Matvej Ganapolszkij). De Ukrajna saját, sokadik generációs emigránsai közül is sokan visszatértek a Majdan után, így az országot tulajdonképpen adósságcsapdába juttató pénzügyminiszter, Natalie Jaresko, vagy a kritikusai által csak „Dr. Halál”-ként emlegetett Uljana Szuprun egészségügyi miniszter is az amerikai ukrán diaszpóra tagjai.
Az emigránsok persze a belarusz és orosz „színes forradalmi” próbálkozásokból is kiveszik a részüket. Az orosz ellenzéki törekvések szponzorálása elsősorban a londoni és amerikai orosz üzleti emigrációhoz köthető (Mihail Hodorkovszkij, Borisz Zimin), míg a belarusz ellenzék központjai Varsóban, Vilniusban és Prágában működnek.
Az elmúlt egy év eseményeinek hatására az emigráció súlya az ellenzéki mozgalmakban csak nőtt, hiszen a fokozódó állami fellépés miatt ezek képviselői közül sokan voltak kénytelenek külföldre távozni.
Azonban számos sajtótermék már a legutóbbi események előtt is külföldről működött, így az orosz Meduza hírportál Lettországban van bejegyezve, a belarusz ellenzéki médiák közül pedig az Euroradio litván, a Belsat TV vagy a NEXTA pedig lengyel támogatással működik, a Szabadság Rádiót pedig – a Szabad Európa helyi megfelelője – az amerikai kormány tartja el.
Soros-internacionálé
A fent felsorolt példák ráadásul csak egy szeletét jelentik a teljes képnek. Az elemzés kereteit túlfeszítené azon személyek részletes bemutatása, akiket „nemzetközi Soros-fiókáknak” nevezhetünk, és akik nyugati országok – azaz EU- és NATO-tagállamok – polgáraiként Soros Györgyhöz fűzött kapcsolataiknak köszönhetően tudtak időről-időre megkapaszkodni a posztszovjet államok kormányzatainak közelében. E típus talán legjellegzetesebb képviselője a svéd–amerikai Anders Åslund, a jelenség pedig Ukrajnában öltötte a legnagyobb méreteket. De megvizsgálhatnánk részletesebben azoknak a nemzetközi aktivistáknak a hálózatát is, akik különféle képzésekkel támogatják a jövendő „forradalmárokat”, mint az említett CANVAS, vagy akár az International Federation of Liberal Youth (IFLRY, 2001 óta az R mint Radical „néma”), amelynek keretein belül a momentumos Cseh Katalin is segítette a belarusz és ukrán aktivistákat – éppen a Majdan hónapjaiban.
Az elmondottak így is szemmel láthatóvá teszik, hogy a „színes forradalmak” körül magukat gyakran nacionalistának, máskor liberálisnak nevező, elsősorban oroszellenes és legtöbbször Nyugat-barát személyekből álló „internacionálé” alakult ki, amely különféle nyugati – vagy Nyugaton megtelepedett – állami és „civil”, valamint üzleti érdekkörökkel összefonódva próbálja elérni politikai céljait. Nyilvánvalóan Magyarországon is.
