Az Amerikai Egyesült Államokra „a világ első demokráciájaként” is szoktak hivatkozni, azonban az elmúlt években a demokrata párti adminisztráció és a baloldali-liberális sajtó ténykedése okozta anomáliák számos ponton zárójelbe teszik a jogállami működést. Donald Trumpnak talán még soha nem látott ellenszélben kellett megvívnia az elnökválasztási csatát, ahol egyetlen szövetségese az amerikai nép volt. Mindennek következtében nemcsak, hogy (az elektorok számát tekintve) 312–226 arányban megverte a hivatalban lévő alelnököt, de a szavazatok számát (popular vote) tekintve is súlyos vereséget mért Kamala Harrisre. A megválasztott 47. elnök feladata pedig nem kisebb, mint helyreállítani az USA alkotmányos működését úgy, ahogy azt az alapító atyák elképzelték.

A XXI. Század Intézet állandó vendégszerzője, Szűcs Gábor elemzése bemutatja, hogy az Amerikai Egyesült Államok 47. elnökének, Donald Trumpnak miért az alkotmányos rend helyreállítsa a legfőbb feladata, miután példátlan politikai ellenszélben győzte le Kamala Harrist.

Vissza az alapokhoz

Az 1776. július 4-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat kimondta a 13 amerikai gyarmat önállóságát, azonban a Brit Birodalomtól való elszakadás csak az első lépése volt egy erős, szuverén állam létrejöttének. Az USA ugyan kikerült az európaiak fennhatósága alól, de nem lett független az európai szellemi örökségtől – szükségük volt egy nemzeti alapokmányra, ami de iure meghatározza az ország alkotmányos berendezkedését, valamint az állam és a polgárok viszonyát. Az Amerikai Egyesült Államok 1787-ben megszövegezett és 1789-ben hatályba lépett alkotmánya (amely a világ első kartális alkotmánya) erősen épít a Montesquieu-féle hatalommegosztás elvére: nem véletlen, hogy az 1. cikke a törvényhozói, a 2. cikke a végrehajtói, a 3. cikke pedig a bírói hatalmi ágak szabályozásáról szól.

Nem szabad azonban elmenni az alkotmány legalább ennyire fontos preambuluma mellett, amelynek minden szava elemi jelentőséggel bír az amerikai demokráciafelfogást illetően: „Mi, az Egyesült Államok népe attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát.”

Továbbá kiemelt figyelmet kell fordítanunk az amerikai alkotmány 1. és 6. kiegészítésében foglalt alapjogok közül a véleménynyilvánítás szabadságához (vagy ahogyan az USA alapokmánya fogalmaz, a szólásszabadsághoz) fűződő alapjog, az ártatlanság vélelméhez és a független bíróság előtti megjelenéshez fűződő jog érvényesülésének vizsgálatára.

A USA nemzeti alapokmánya egy erős önmeghatározással és népszuverenitási deklarációval indít – „Mi, az Egyesült Államok népe…” –, miszerint Amerikát az amerikaiak, mint államalkotó tényezők testesítik meg, az USA sorsáról pedig csak és kizárólag az ország népe jogosult dönteni. Az alkotmány a teljes amerikai nemzetre épít, ahogyan Magyarország Alaptörvénye is kimondja, hogy „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.”

Ez utóbbi felfogás manifesztálódott Joe Biden hivatalban lévő elnök szavaiban, amikor 2024 októberének végén Donald Trump támogatóit hulladéknak nevezte („Az egyetlen szemét, amit lebegni látok, azok a támogatói.”). Ez a kijelentés rácáfol azokra a princípiumokra, amelyeken egy demokráciának alapulnia kell, vagyis hogy az elnök számára minden állampolgár egyenlő és ugyanolyan fontos, illetve hogy a kormányzat nem diszkriminálja a lakosság egy – ebben az esetben különösen jelentős – részét politikai alapon. Nem utolsó sorban pedig távolról sem szolgálja azt a preambulumban lefektetett célt, hogy „megvalósítsák az igazságosságot, biztosítsák a belső nyugalmat”.

Alkotmánnyal szembemenő szavazatimport

A „Mi, az Egyesült Államok népe…” nemcsak annyit jelent, hogy az USA egészét érintő kérdések – így például egy elnökválasztás – eldöntésébe a teljes népet bevonják, hanem azt is, hogy az amerikaiakon kívül senki mást nem – védve ezzel az országuk szuverenitását. Ebből fakadóan logikus lenne, ha minden államban fényképes igazolvánnyal kellene igazolniuk magukat a szavazóknak, de ezen idea és a valóság metszete rendkívül szűk. Választáskor a személyazonosítás feltételei államonként eltérnek: tizenöt államban és Washington, D.C.-ben nincs szükség azonosításra, akár egy közüzemi számla bemutatása is elég, tizenegy államban a szavazónak azonosítania kell magát, de ezt nem köteles fényképes igazolvánnyal tenni, míg huszonnégy államban a fényképes azonosítás előfeltétele az aktív választójog gyakorlásának. Érdekes egybeesés, hogy 2020-ban az összes olyan államot megnyerte Joe Biden, ahol nincs szükség semmilyen azonosításra, és 2024-ben is csak kettőt szerzett meg közülük Donald Trump. Ezzel szemben, ahol már igazolnia kell magát a szavazónak, idén a demokraták tizenegyből csak négy államot vittek el, ahol pedig elvárt a fényképes igazolvány bemutatása, ott huszonnégyből mindössze kettőt. Bár a kérdés költői, de érdemes elgondolkodni rajta, hogy vajon mi lenne a választás eredménye, ha az egész USA területén fényképes igazolvánnyal kellene igazolnia magát annak, aki szavazni szeretne.

Látva, hogy azokban az államokban szerepelnek kifejezetten jól a demokraták, ahol szinte bárki szavazhat, máris világossá válik, miért támogatják nyíltan a migrációt, és miért engedtek be a Biden-adminisztráció alatt minden korábbinál több bevándorlót. Míg Donald Trump elnöksége alatt az USA-ban drasztikusan csökkent a bevándorlás, mindössze 3 millió főre, az illegális bevándorlók száma pedig a nullához konvergált, addig a Biden-adminisztráció első bő három évében ez az adat drámai növekedést mutatott, megközelítve a 11 millió főt, az arányeltolódás pedig egyértelműen az illegális migránsok számában mutatkozik meg.

Az USA-ba érkező bevándorlók zöme – főként az első szavazásuk alkalmával – a demokrata jelöltre voksol, így az amerikai baloldal de facto szavazatot importált külföldről. Joe Biden hivatali ideje alatt számos állam felkerült azon országok listájára, amelyek polgárai jogosultak ideiglenes védelemre (TPS) az USA-ban. Ezzel 1,2 millió fő fölé emelkedett az ideiglenes védelemre jogosultak, vagyis azoknak a száma, akiket – még ha illegálisan tartózkodnak is az USA-ban – nem lehet kitoloncolni. A „külföldi születésű” lakosok immár több mint 51 millióan vannak, ami az ország lakosságának 15 százalékát jelenti. Ezek az emberek pedig, „az Egyesült Államok népeként”, bizonyos államokban a rezsiszámlák felmutatásával leadhatják a voksukat, és adott esetben eldönthetik, ki vezesse az amerikaiak országát.

A 2020-as elnökválasztás során több alkalommal felvetődött a csalás gyanúja: halottak szavaztak Pennsylvaniában, valamint postai dolgozók egy városi postafőnök irányításával szándékosan visszadátumoztak levélszavazatokat; Michiganben pedig szoftverhiba miatt egyes számítógépek a republikánusokra leadott szavazatokat a demokratákhoz regisztrálták (okot ad a rosszhiszeműségre, hogy Pennsylvania és Michigan is meghatározó csatatérállamok). Ezeket azonban nem sikerült olyan számban bizonyítani, hogy szükségessé vált volna a választási eredmény érvénytelenítése és esetleg egy új voksolás kiírása. A 2024-es elnökválasztás eredményét már senki sem kérdőjelezte meg, azonban itt is előfordultak olyan esetek, amelyek finoman szólva sem a választások tisztaságát és a demokrácia erősödését szolgálták (Oregon és Washington államban előválasztási szavazócédulákat égettek el, Kentuckyban pedig egy szavazógépen, ha a választó nem pontosan a Trump neve melletti téglalapba kattintott, a rendszer automatikusan Harris-hez tette az X-et).

Elmosódó határok a hatalommegosztásban

A hatalommegosztás számos anomáliától szenved USA-ban. Egyrészt annak trichotómiája helyett a hatalomfelosztás monotómiája érvényesül; másrészt kvázi negyedik hatalmi ágként megjelenik a – senki által meg nem választott és ezért le sem váltható – média. Az első probléma főként a bíróságok átpolitizáltságában mutatkozik meg, utóbbi pedig a sajtó közéleti szerepében és befolyásában.

A független bíróság előtti megjelenés jogát az alkotmány 6. kiegészítése garantálja minden állampolgár számára, ami azt jelenti, hogy még a korábbi elnöknek is. Alappal vetődik fel a gyanú, hogy Donald Trump megválasztott és korábbi elnök ezen jogát mégis megsértették. Trumpot elnöksége (2017–2021) idején kétszer is vád alá akarta helyezni a szövetségi Képviselőház, de a Szenátus mindkét alkalommal felmentette azok alól. Miután távozott a hivatalából, perek tömkelege indulhatott ellene, 2023-ban már négy büntetőeljárás volt folyamatban vele szemben, összesen 91 vádpontban. A New York-i hush money (hallgatási pénz)-ügyben idén május 30-án az esküdtszék mind a 34 vádpontban bűnösnek találta Trumpot, az ügyben az ítélethirdetést a választások utánra, november 26-ára halasztották. Alan Dershowitz, a Harvard jogászprofesszora szerint az esküdtszék hibát vétett, ugyanis ezen a bírósági fórumon az ügyészek, bírák túlkapásait kellene megfékezni és balanszírozni, de az esküdtszék kudarcot vallott abban, hogy ellenőrizze és ellensúlyozza ezeket a súlyos túlkapásokat. Úgy véli, az esküdtek korábban 85 és 90 százalék közötti arányban szavazhattak arra, hogy Trump ne legyen elnök (get-Trump-jelölteknek nevezi őket) és mindent megtesznek, hogy megakadályozzák őt abban, hogy újra vezethesse az USA-t. Ez a friss döntés a professzor szerint az ő politikai szavazatuk volt, csak épp jogi tények kapcsán, és ehhez képest lesz egy második szavazásuk a jövő héten. Dershowitz az érvelésében rámutat a joguralmat biztosító hatalommegosztás elvének sérülésére, illetve a bírósági jogalkalmazásban érvényesülő politikai elfogultságra. Hasonló álláspontot képvisel John Malcolm volt szövetségi ügyész, aki szerint a bíró által adott esküdtszéki utasítások „drámaian a vád felé hajlottak.” Jonathan Turley ügyvéd, professzor csalódottságát fejezte ki, amiért az esküdtek nem állították vissza „a rendszer integritását, amelyet politikai célokra használtak fel.” Egy másik ügyvéd, David Gelman rámutatott egy olyan összefüggésre, amely alapjaiban ássa alá az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat, szerinte ugyanis „ez az első alkalom, hogy New Yorkban egy személyt bíróság elé állítanak ilyen típusú bűncselekmények miatt. Vajon véletlen, hogy ez Trump elnökkel történt egy elnökválasztási kampány közepén, ahol ő az éllovas? Azt hiszem, nem.”

A hatalommegosztás kapcsán meg kell említenünk a sajtót is, amelyet a közélet nyilvánossága miatt sokan a negyedik hatalmi ágként tartanak számon – kiemelendő, hogy az egyetlen, amely semmilyen demokratikus legitimációval nem rendelkezik, mégis komoly befolyással bír a politika alakulására. Egy szélsőséges példa erre a The New York Times és a hivatalban lévő elnök esete. Joe Biden megnyerte a demokrata előválasztást, megkapta a politikai és népi felhatalmazást arra, hogy versenybe szálljon, majd a befolyásos sajtóorgánum – felülírva a népi legitimáció szentségét, illetve olyan „hatalmi ágként” megjelenve, amelynek senki sem fékje és ellensúlya – küldte el a selyemzsinórt az egyébként regnáló elnöknek. Minden médiabirodalom mögött áll(nak) valaki(k), a kérdés, hogy a The New York Times mögött kik. Kik azok, akiket senki nem választ meg, és akik soha nem mérettetik meg magukat demokratikus úton, de mégis képesek visszaléptetni egy – egyébként hivatalban lévő – elnökjelöltet.

A demokrata szólás szabadsága

A véleménynyilvánítás szabadsága azt jelenti, hogy mindenki szabadon szólhat, kifejtheti – rendkívül tág keretek között – az álláspontját, emiatt pedig jogi értelemben nem vonhatják felelősségre, hiszen a kifejtett vélemény – ahogy arra számos alkotmánybírósági határozat is rámutat – a tartalmától független, önmagában képvisel védendő értéket. Ezzel szemben az USA-ban a választásokat megelőzően azt lehetett tapasztalni, hogy szinte minden rádióadón bejátszottak óránként egy-egy Biden vagy Harris idézetet, kampányszlogent, de Trumptól egyetlen szót sem hallhattunk, pedig a Trump–Vance jelöltpáros összesen 101 interjút adott 2024. augusztus eleje és október vége között, míg a Harris és Walz csupán 76-ot. Hozzá kell tenni, hogy talán a republikánusoknak nem volt akkora csapás, amikor nem velük foglalkoztak a médiumok, ugyanis a jelentősebb sajtóorgánumok, elsősorban a televíziók, Kamala Harris mellé álltak, például a szeptemberi elnökjelölti vitát rendező – és az azzal majdnem hatvanmilliós nézettséget szerző – ABC, valamint a CBS és az NBC is. Ezt a Media Research Center (MRC) felmérése támasztja alá, amiben a három csatorna együttesen 78 százalékban kizárólag pozitív színben tüntette fel Harrist, viszont Trumpot 85 százalékban negatívan. Ez egyértelműbb elfogultságot mutat, mint 2016-ban és 2020-ban, hiszen előbb Clintonról és Trumpról is negatív volt az összkép (79–91 volt a negatív tudósítások aránya, utóbb pedig Bidennnel szemben 66–92 volt ez az arány Biden javára).

Trump a kampányhajrában elment Joe Rogan podcast műsorába, a felvételt pedig három nap alatt több mint 34 millióan látták, de a YouTube nem engedte, hogy az bekerüljön az oldal „népszerű videók” válogatásba, ráadásul a kereső segítségével is nehezen lehetett ráakadni. A YouTube-on a „Joe Rogan Trump” vagy „Joe Rogan Donald Trump” keresési kifejezésekkel nem a háromórás beszélgetés jelent meg a találati lista elején, hanem az azt interpretáló – egyébként sokkal kisebb nézettséget generáló – különböző interjúk és tudósítások. A YouTube-ot 2006-ban megvette a Google, mely utóbbi vállalat az egyik legnagyobb támogatója (donor) volt a Harris-kampánynak. Innentől az összefüggés a YouTube-cenzúra és a politikai akarat között viszonylag könnyen felfedezhető.

Számtalan olyan esetet hallhattunk az USA-ból, hogy valakit azért tanácsoltak el a munkahelyéről, mert valamilyen platformon kifejtette a politikai – általában republikánus – álláspontját, vagy csak valamilyen témában nem a baloldali-liberális mainstream álláspontját követte. Fontos alaptétel, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága alkotmányos alapjog, amelynek garantálása önmagában még nem teremti meg a demokráciát, viszont immanens kritériuma annak. Vagyis ennek hiányában nem is beszélhetünk jogállamról, hiszen a véleménynyilvánítás szabadságának indokolatlan korlátozásával a jogállami működés egy olyan magja – egy első generációs alapjog – sérül, amely egy magát szabadként definiáló országban elfogadhatatlan. Bár a szólásszabadsághoz fűződő jog magába foglalja a „meg nem szólalás jogát”, mégis elmondhatjuk, hogy érdekes demokráciafelfogásra és politikai kultúrára vall az, hogy Kamala Harris nem tartott beszédet, miután kiderült, hogy vesztett, hanem elvonult (hasonlóan Hillary Clintonhoz, aki ugyanígy tett 2016-ban).

Szűcs Gábor