Történelmi győzelmet aratott az Osztrák Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs, FPÖ) az osztrák választások során 29,2 százalékos eredmény elérésével, azonban a koalíciós tárgyalásokat a 2019-hez képest súlyos veszteségeket elkönyvelő és 26,4 százalékot elérő – ám 37 éve (!) valamilyen formában kormányzó erőt képviselő – Osztrák Néppárt (Österreichische Volkspartei, ÖVP) fogja diktálni. Miközben az osztrák választáson résztvevők több mint 55 százaléka nemzeti szuverenista világnézetet valló pártokra szavazott (tehát az FPÖ-re és az ÖVP-re), korántsem biztos egy karakteresen szuverenista kormány megalakulása. Az FPÖ-vel az ÖVP csak abban az esetben lenne hajlandó koalícióra lépni, amennyiben a Szabadságpártot vezető Herbert Kickl lemond kancellári ambícióiról és a politikai közösségét helyezi előtérbe. Matematikailag a Néppárt a szociáldemokratákkal is képes lenne kormányt alakítani, a liberális NEOS-sal kiegészülve pedig már kényelmes többsége lenne. Egyrészről azonban Karl Nehammer pozíciója is megingott a párt élén, másrészről pedig a választók egyértelműen demonstrálták a változás iránti igényüket, aminek figyelmen kívül hagyása a Néppárt további erodálásához is vezethet.
Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében a Szabadságpárt osztrák választásokon aratott győzelmét helyezi középtávon is értelmezhető helyi és európai kontextusba egyaránt.
A Szabadság Pártja
Történelme legjobb választási eredményét érte el az Osztrák Szabadságpárt, miután a vasárnapi szövetségi választáson 58 mandátumot szerzett a 183 fős Nemzeti Tanácsban (Nationalrat), amellyel a párt 27 képviselői hellyel szerzett többet, mint 2019-ben. A választás legnagyobb vesztese az 52 mandátumot szerző, ám 2019-hez képest 19 helyet elveszítő Néppárt lett, míg harmadik helyen a stagnáló szociáldemokraták végeztek 41 mandátummal. A parlament alsóházába a liberális NEOS 17, míg a szintén jelentős veszteségeket elszenvedő zöldek 15 képviselői hellyel jutottak be. Noha a választókerületeken kívül érkező szavazólapok miatt még egy-egy mandátum átkerülhet egyik párttól a másikhoz, a végeredményt érdemben mindez már nem befolyásolja.
Az FPÖ választási győzelmének megértése kapcsán elengedhetetlen annak rövid ismertetése, hogy a kormányválsággá fajuló, 2019-es Strache-botrány után a párt miképp volt képes történelmi győzelmet aratni. Miután a korábbi alkancellárt a titkosszolgálatok csapdába csalták és előrehozott választásokat kellett kiírni, az FPÖ-t az eljelentéktelenedés veszélye is fenyegette, hiszen 2020 áprilisában mindössze 11 százalékra mérték a párt támogatottságát. Az FPÖ azonban képes volt a megújulásra és Herbert Kickl vezetésével libertárius karaktert öltött magára a covid-krízis idején, amikor az osztrák kormány jogszabályban tette kötelezővé a vakcinák beadását minden felnőtt lakos számára, az oltás felvételét megtagadókra pedig 3600 eurós pénzbírság kiszabását helyezte kilátásba. Az egyéni szabadságjogok védelmében fellépő párttal a választópolgároknak egy jelentős része azonosulni tudott, ahogyan némileg később az FPÖ orosz–ukrán háborúban képviselt álláspontjaival is. Az Ausztriát sújtó energiaválság és az uniós átlagot meghaladó infláció következtében a Szabadságpárt a szankciók feloldását sürgette, továbbá semleges álláspontot képviselt magában a háborúban is – amivel kiérdemelte az oroszbarát bélyeget a nyugati fősodortól.
A párt legfőbb ütőkártyája azonban kétségtelenül a következetes migrációellenes meggyőződésében rejlik, ami komoly felhajtóerőként járulhatott hozzá a párt győzelméhez. Egy május végi felmérésben az osztrákok 57 százaléka vélekedett úgy, hogy a menekültügy és a migráció kezelése kiemelten fontos kérdés, aminek okai nagy valószínűséggel az alábbiakban gyökereznek.
Amíg 2014-ben az ország külföldi származású lakossága már eleve magas, 12,5 százalékot tett ki, alig tíz év alatt ez az arányszám 19,7 százalékra növekedett. A tendencia különösen sokkolóan hat annak fényében, hogy az elviekben migrációellenes ÖVP megszakítás nélkül a kormánykoalíció tagja volt, 2013 és 2017 között kisebbségi partnerként, 2017 és 2024 között pedig a kormány vezető erejeként. Mélyreható paradigmaváltástást a migrációs politikában az FPÖ azért nem tudott kikényszeríteni, mivel a párt részvétele az országot vezető koalícióban tiszavirág életűnek bizonyult Strache titkosszolgálati eszközökkel való megbuktatása következtében. 2019-től fogva pedig az ÖVP a nyíltan migrációpárti zöldekkel osztotta meg a kormányzás terheit, amely jelentős mozgástér csökkenéssel járt együtt a törékeny koalíció fenntartása érdekében.
Szintén beszédes adat, hogy az EU-ban az egymillió lakosra eső menedékkérelmek számában Ausztriánál (6107) csak Cipruson (12664) nyújtottak be több kérelmet 2023-ban, ami jelentősen meghaladja a német (3900), a spanyol (3337), az olasz (2213), és a francia (2128) adatokat is. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Ausztria 2021 óta kénytelen ily mértékű, uniós átlagot meghaladó nyomással szembenézni, ami kiegészülve a többed-generációs, kulturálisan idegen hátterű bevándorlók okozta problémákkal immár a mindennapokban is érezteti hatását.
A késes támadások mindennapossá váltak, a statisztikák szerint 2022-ben Bécsben 959 olyan erőszakos bűncselekményt jelentettek, amelyben szúrófegyver – késektől a machetéig – is érintett volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy átlagosan napi háromszor fordul elő fegyveres incidens az osztrák fővárosban, amelyek a veszélyes fenyegetéstől a gyilkosságig terjednek. Bécs bevándorlók által lakott negyedeiben bandaháborúk robbantak ki, például a szírek és csecsenek között, amiről még a svájci liberális lap, a Neue Zürcher Zeitung is beszámolt.
Szintén sokatmondó és elképesztő felülreprezentáltságról tanúskodó adat, hogy amíg 2014-ben a bűnözéssel gyanúsítottak között a külföldiek aránya 35 százalékot tett ki, addig 2023-ban már 45,6 százalékot, az elítéltek esetében pedig 37,6 százalékról 45,1 százalékra nőtt az arány alig tíz év alatt.
A mindennapi bűnözés mellett pedig a terrorfenyegetettség is jelen van az országban, amiről legutóbb Taylor Swift augusztusi, végül lemondott koncertje szolgált bizonyítékul. Az osztrák belügyminisztérium augusztus 7-én közölte, hogy őrizetbe vettek két személyt, akik iszlamista merényletet terveztek az amerikai énekesnő bécsi koncertjein.
A fentiekben részletezett, leginkább a fizikai biztonságot érintő aggályok mellett mostanra a bevándorlásnak egy olyan aspektusa is kidomborodni látszik, amely szintén aggodalmat szül az állampolgárokban. A bevándorlók által a szociális ellátórendszerre rótt terhek, a segélypolitika, és az állami juttatások együttesen járulnak hozzá a társadalmi törésvonalak elmélyüléséhez, ahogyan a közoktatásban tapasztalható állapotok is. Példának okáért az osztrák statisztikai hivatal 2021/2022-es tanévből származó adatai azt mutatják, hogy a bécsi diákok fele (53 százaléka) nem beszél köznyelvként németül, az általános iskolákban 59 százalék, a középiskolákban pedig 78 százalék ez az arány. Bécs egyes kerületeiben néhány általános iskolában 80 százalékot, néhány középiskolában pedig 90 százalékot (!) meghaladó adatokkal is találkozhatunk.
Ausztria tehát rohamosan veszíti el nemzetállami karakterét, ezáltal aligha meglepő, hogy a folyamat megakasztására, sőt egyenesen visszafordítására a választók az FPÖ-t hatalmazták fel.
Közép-európai ébredés
Noha az FPÖ valóban a várakozásokat is felülmúlva aratott erődemonstrációs győzelmet, a párt már 2022 novembere óta vezette a közvéleménykutatásokat, tehát nem maga a párt győzelme, hanem inkább annak mértéke meglepő egyesek számára.
Miközben Európa-szerte a választópolgárok egyre növekvő felhatalmazással ruházzák fel az önrendelkezés elvére hivatkozó, és a hagyományos értékeket védelmező szuverenitáspárti erőket, a jelenség kapcsán a progresszív fősodor leegyszerűsítő értelmezésében leginkább egyetlen eltorzított szempont jelenik meg. Mégpedig az, hogy Európában, de kiváltképp Közép-Európában az összeurópai érdekeket bomlasztó, populista és oroszbarát blokk kezd alakot ölteni, amely nemcsak Magyarországot és Szlovákiát, de immár Ausztriát is magába foglalja.
Nagy valószínűséggel ugyanezen értelmezési keret fogja jellemezni a 2025-ös csehországi választásokat is, ahol az Andrej Babiš vezette ANO kerülhet újra hatalomra, legalábbis a jelenlegi trendeket, és a hétvégi szenátusi választást figyelembe véve. A narratíva abszurditására kellően rávilágít, hogy éppen Babiš korábbi elnöksége idején került sor a cseh–orosz viszony megromlására – főképp az orosz diplomatákat érintő kémbotrány, valamint a vrbĕticei fegyverraktár felrobbanása miatt –, amely diplomáciai válsággá is eszkalálódott.
A korábbi cseh miniszterelnök „oroszpárti” imidzsének felépítése egyébként már kezdetét vette azzal, hogy az ANO éppen a Fidesszel és az FPÖ-vel együtt alapító tagja volt a Patrióták Európáért (PfE) szövetségnek az európai parlamentben, amely a formáció egy alternatív víziót kínál Európa jövője szempontjából.
Szemmel látható tehát, hogy miután a nemzeti szuverenitás védelme mára emancipációs harccá kezd terebélyesedni, a föderalista lázban égő, ám erre semmiféle demokratikus felhatalmazást nem kapó politikai és médiaelit egyre elkeseredettebb eszközökhöz nyúl hatalmának megtartása érdekében. Azonban a 2024-es naptári évben tartott választások eredményeinek sokasága arra világított rá, hogy a progresszívok által alkalmazott, a nép megvezetését célzó szómágia, billogok és nyelvpolitikai trükkök sokasága egyszerűen már nem működik.
Mindez most megmutatkozott Ausztriában is, de korábban a német tartományi, az európai parlamenti, a belga és a francia választások során is, amelyeken a szuverenista oldal jelentős – több esetben precedens nélküli – győzelmeket tudott elkönyvelni. Mindemellett arról is szót kell ejteni, hogy azon progresszív tézis is megdőlni látszik, mely szerint az általuk szalonképtelennek titulált pártok mindössze néhány százaléknyi radikális hangját erősítik fel, ami pusztán az alacsony választási részvétel következtében gyakorol torzító hatást a végeredményre. A fentiekben felsorolt választások eredményei szinte kivétel nélkül rekordközeli, vagy akár azt is meghaladó részvétel mellett alakultak ki, tehát nem a politikai apátiába süllyedő, a választásból, mint intézményből kiábránduló és ezáltal távolmaradó szavazók magatartása befolyásolta azt.
Mindemellett az osztrák választás egy másik fontos aspektusa, hogy a pártok korstruktúráját megvizsgálva az FPÖ elkezdett néppárti karaktert ölteni, az AfD kelet-németországi példájához hasonlóan.
Az osztrák választás adataiból kirajzolódik, hogy amíg az ÖVP a 60 év felettiek körében 38, addig a 34 év alattiak körében mindössze 20 százalékos támogatottságot volt képes elérni. Noha az FPÖ szavazóbázisa a 35 és 59 év közöttiek körében a legszélesebb 37 százalékkal, a 34 év alattiak között is magabiztos győzelmet aratott 27 elért százalékkal. A szociáldemokraták szintén a 60 év feletti szavazóknak köszönhetően értek el végül 21 százalékot, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ország három meghatározó pártja közül a generációs előny egyértelműen az FPÖ-nél van.
Mindemellett a Szabadságpárt ugyanolyan népszerű a férfiak és nők körében (29 és 28 százalékkal), szintén a legnépszerűbb a munkavállalók között 32, az egyéni vállalkozók között 31, míg a szakmunkások között 50 (!) százalékkal. Egyedül az érettségivel és annál magasabb képzettséggel bíró választópolgárok között múlta alul országos eredményét a párt 16,3 százalékot elérve, ezt azonban kompenzálja az alacsonyabb iskolai képzettséggel rendelkezők között elért 34,5 százalék.
Az európai trendeknek megfelelően tehát az FPÖ is képessé vált arra, hogy a korábbi protest-szavazókat meggyőződéses támogatóvá konvergálja.
Koalíciós útvesztő
Noha a nyugati fősodor következetesen démonizálja az FPÖ-t, a párt esetleges kormányra kerülésével pedig katasztrofális változásokat vetít előre, mindez közel sem lenne precedens nélküli. Egyrészről az FPÖ – noha a koalíció kisebbek tagjaként – már kétszer is kormányzott az ÖVP-vel, előbb 2000 februárja és 2005 áprilisa, majd 2017 decembere és 2019 májusa között. Másrészről pedig a két párt jelenleg is együtt kormányozza Felső-Ausztriát 2021, Alsó-Ausztriát és Salzburgot pedig 2023 óta. A Néppártnak tehát elsősorban nem ideológiai fenntartásai vannak a Szabadságpárttal szemben, hanem sokkal inkább a személyes dimenzióban Kickl kancellári, sőt kormányzati szerepével szemben. Mindez nyomaiban kissé hasonlít a két párt ezredfordulós közös kormányzására, amikor is az FPÖ-t vezető Jörg Haider lemondott a pártelnökségről és kormányzati szerepet sem vállalt annak érdekében, hogy megvalósulhasson egy ÖVP–FPÖ-koalíció. Noha ezen analógia alkalmazása csábító lehet, a jelenlegi koalícióépítés peremfeltételei merőben mások. Egyrészt a felállás most fordított lenne, tehát az ÖVP szorulna a kisebbségi partner szerepébe, másrészt Kicklnek nincs nyomós oka arra, hogy Haiderhez, vagy a „holland modellt” követve Gert Wildershez hasonlóan félreálljon. Ráadásul Kickl karizmatikus személye – legyen az bármennyire is megosztó sokak számára – nem függetleníthető attól, hogy alig három év leforgása alatt soha nem látott győzelemre vezette pártját, amely a választók 29 százalékának felhatalmazását bírja.
Amennyiben a két párt képtelen közös nevezőre jutni, akkor egy ÖVP–SPÖ konstelláció jöhet még számításba, ám az így létrejövő mindössze egy fős többség instabilitása miatt a NEOS részvétele is felmerülhet a koalícióban. A zöldek viszont szinte biztosan ellenzékbe szorulnak, miután az elmúlt öt év permanens kormányválsága keserű nyomokat hagyott mind bennük, mind a Néppártban. Mindazonáltal azt is meg kell jegyezni, hogy miközben a NEOS részvétele a koalícióban matematikailag kényelmes többséget nyújthat, politikai értelemben destabilizációs erővel bírna. Németországban a szociáldemokrata–zöld–liberális kormánykoalíció az elmúlt években már kellő elrettentő példaként szolgált arra, hogy milyen hatásokat fejt ki az ország vezetésére három olyan párt együttműködése, amelyek a legalapvetőbb kérdésekben sem értenek egyet. Egy olyan kabinet, amelynek pártjai világnézeti alapon merőben más elképzelésekkel bírnak az országot sújtó migrációs, gazdasági, pénzügyi, és háborús kérdésekben, aligha lenne képes hatékonyan kezelni azokat a problémákat, amelyekre az állampolgárok évek óta sürgős megoldást várnak.
Mindemellett a kormányalakítást tovább nehezítheti, hogy a Zöld Párt korábbi vezetője, Alexander van der Bellen államfőként megakaszthatja a folyamatot azzal, hogy a szokásjogot megtörve nem a legtöbb szavazatot szerző párt elnökét, vagyis Kicklt kéri fel erre – amely demokráciaellenes álláspontjának már a kampányban is hangot adott.
Noha a fentiek alapján úgy tűnhet, hogy a Néppárt megkerülhetetlenül az új kormány tagja lesz, a választás után kialakult erőviszonyok csapdahelyzetbe is navigálták a pártot. A párt negatív csúcshoz közeli eredménye következtében Nehammer pozíciója közel sem tűnik sziklaszilárdnak az ÖVP élén, ahogyan a néppárti–zöld kormánykoalíció elmúlt öt éves válságkezelésével kapcsolatban is egyértelmű jelzést küldtek a választók. Az osztrák állampolgárok aligha vágynak egy, a progresszív fősodorba belesimuló, látszatintézkedéseket foganatosító kormányra.
Amennyiben az ÖVP a választói akaratot semmibe véve a progresszió erőivel (szociáldemokraták, liberálisok, zöldek) való kiegyezése árán kíván hatalmon maradni, az FPÖ további erősödése szinte borítékolható. A Néppárt 2019-es szavazóinak 25 százaléka (443 ezer szavazó) a jelenlegi választás során átpártolt a Szabadságpárthoz, ami azt jelenti, hogy nagyrészt ennek, illetve a bizonytalanok meggyőzésének köszönheti történelmi győzelmét az FPÖ. A következő hónapokban kiderül, hogy a párt egyáltalán képes lesz-e mindezt politikai hatalomra váltani, és amennyiben igen, akkor milyen áron és formában.
Egy FPÖ nélküli kormány megalakulásával középtávon az ÖVP csak veszíteni, az FPÖ pedig csak nyerni tud.