2022. február 24-én Vlagyimir Putyin orosz elnök bejelentette a „különleges hadművelet” kezdetét, amellyel kitört a mai napig tartó orosz–ukrán háború. Az elmúlt egy évben a nyugati államok is egyre közvetlenebb szerepet vállaltak a háborúban, amelyről továbbra sem tudni, mikor érhet majd véget és nem vezet-e súlyosabb nemzetközi konfliktusokhoz.
A XXI. Század Intézet tíz plusz egy pontban foglalta össze a háború első évének tanulságait.
1. Az orosz fölény fokozatosan érvényesül. A háború elején a legtöbben gyors orosz győzelemre számítottak, ehhez képest egy évvel később a harcok még mindig tartanak. A gyors orosz sikerrel kapcsolatos előrejelzések azonban az oroszok óriási stratégiai (területi, demográfiai, gazdasági stb.) fölényére épültek, miközben az ilyen jellegű előny csak idővel tud érvényesülni. A gyakorlatban az oroszok egy, a békebeli ukrán hadsereggel közel azonos létszámú kontingenssel kezdtek a „különleges hadművelet” kivitelezésébe, az ebből fakadó lehetőséget pedig az ellenfeleik meg is próbálták kihasználni: Ukrajna totális mozgósítással került vélelmezhető létszámfölénybe, a nyugati támogatás pedig a technikai hátrányokat volt hivatott ledolgozni. Az őszi részleges mozgósítással és a hadiipari kapacitás – a Nyugaténál gyorsabb – felpörgetésével azonban a mérleg ismét elbillenni látszik.
2. Oroszországot lelassítani sikerült, megállítani nem. Ukrajna előtt azonban így is nyílt egy időablak, amikor többé-kevésbé kiegyenlített viszonyok között küzdhetett, sőt bizonyos területeken előnyösebb helyzetben is volt. Ennek eredményeivel kapcsolatban két szemléletes nyugati összesítés: a Bloomberg januári számításai szerint a Nyugat gyakorlatilag mindent leszállított, illetve megígért már abból, amit az ukrán vezetők a győzelemhez szükséges mennyiségként neveztek meg. A Washington Post még novemberben vizsgálta meg, milyen területváltozások történtek a háború alatt. Az eredmény: az oroszok a Kijev és Csernyihiv alól történt kivonulásuk utáni időszakot Herszon, illetve a Harkiv megyei területek elvesztésével együtt is területnyereséggel zárták, azóta pedig újabb területek kerültek az ellenőrzésük alá. Ukrajna tavasszal újabb ellentámadásra készül, ami könnyen az utolsó esélye lehet.
3. Szerzett előnyök. Ahhoz, hogy Ukrajna a létszámfölény, a terepismeret, a vélelmezett jobb harci morál, a szakértők által fejlettebbnek mondott és olykor tényleg bizonyító (HIMARS) haditechnika és immár az éves orosz katonai költségvetést meghaladó nyugati támogatás ellenére nem tudott érdemben fordítani a háború menetén (csak a sajtócikkekben), a gyakorlatban két tényező járult hozzá különösképpen. Az egyik az, hogy a háború első napjaiban – amikor mindenki az orosz támadás megtorpanásáról olvashatott – az oroszok Ukrajna déli részén többszáz kilométert haladva szárazföldi folyosót alakítottak ki a Krím és Donbasz között. Valódi fordulatot Ukrajna számára csak ennek a folyosónak a kettészakítása jelenthetne. A másik tényező az, hogy miközben a tényleges frontszakasz elnyújtása sokáig a létszámfölényben lévő Ukrajna számára volt előnyösebb, addig a potenciális frontszakaszok hosszúsága – főképp a részleges mozgósítás után – az oroszoknak kedvez. Az oroszok így defenzív előnnyé tudták alakítani Herszon feladását is (hiszen a Dnyeper általuk ellenőrzött szakaszán kicsi az ukrán támadás esélye), miközben Ukrajnának folyamatosan tartania kell egy újabb orosz támadástól Belarusz vagy a nyugati orosz tartományok felől. Különösen nagy stratégiai hibának bizonyult a Nyugat és Ukrajna Belarusszal kapcsolatos politikája, a Lukasenka-rendszer végleges elidegenítése egy évvel ezelőtt is majdnem Kijev vesztét okozta, és idén is komoly erőforrásokat köt le.
4. Elszalasztott lehetőségek. Ukrajnának két lehetősége is lehetett, hogy a maga számára többé-kevésbé előnyösen, de legalábbis minimális veszteségekkel zárja le a háborút. Az egyik a márciusi, isztambuli tárgyalásokon alakult ki, amelyeken a kiszivárgott hírek szerint az oroszok minimális feltételek mellett szállhattak volna ki a háborúból (például a Krím státuszáról folytatott viták ideiglenes felfüggesztése, ami ebben az esetben a status quo visszaállítását jelentette volna). A háború azonban folytatódott – hogy pontosan miért, azt talán sose tudjuk meg, legfeljebb sejthetjük. Adódott egy újabb lehetőség is, a szeptemberi, Harkiv megyei siker, amely sokkhatásként érte az orosz vezetést, hadsereget és társadalmat is. Ez esélyt jelenthetett volna a kedvező feltételek melletti béketárgyalásokhoz, vagy ahhoz, hogy az orosz hadsereg állapotát kihasználva azonnali döntő csapást mérjenek az említett szárazföldi folyosó ellen. Egyikre sem került sor, a részleges mozgósítás, a stratégiai rakétacsapások és az új területek elcsatolásának hivatalossá tétele, valamint az ezekből fakadó, orosz társadalmat érintő negatív következmények elmaradása pedig a fél évvel ezelőttihez képest jelentősen megnehezítik Kijev és partnerei dolgát.
5. Demográfiai vereség. Ukrajna számára a legnagyobb nehézséget az okozhatja, hogy az egy éve tartó teljeskörű mozgósítás közepette egyre fogy az érdemben hadra fogható férfiak száma, hosszabb távon azonban a gazdaság és társadalom állapotát is megroppanthatja a háború demográfiai hatása. Az országot különböző számítások szerint 8-10 millió ember hagyhatta el, miközben Ukrajna már az elmúlt évtizedekben is egyre mélyülő demográfiai válságban volt. Minél tovább tart a háború, ez a válság annál súlyosabbá válhat, nem csupán a halálos áldozatok és elesettek növekvő száma miatt, hanem azért is, mert a külföldre távozók tartósan berendezkedhetnek új otthonaikban. Tény, hogy a háború miatt Oroszországból is sokan elmentek politikai okokból vagy a mozgósítástól tartva, azonban még az orosz ellenzéki, „külföldi ügynöknek” nyilvánított The Bell számításai szerint is összesen valamivel több mint 500 ezer ember hagyhatta el tartósan az országot a háború kezdete óta, miközben ugyanezen idő alatt közel hárommillió ukrán állampolgár érkezett.
6. A szankciópolitika fáj, de kibírható. Vlagyimir Putyin február 21-i beszédének egyik központi üzenete az volt, hogy Oroszország ellenállt a nyugati szankcióknak, és a nyomás ellenére infrastrukturális fejlesztésekbe és a szociális szféra bővítésébe kezd. Ha a helyzet nem is olyan rózsás, mint amilyennek az orosz elnök saját parlamentje, illetve elsősorban népe számára lefestette, tény, hogy a szankciók nem roppantották meg az orosz gazdaságot, és vélhetően már nem is fogják. Az importhelyettesítés politikájának jelentősebb bővítéséig ugyan a csúcstechnológiák, a gépgyártás és más, a nyugati importra építő ágazatok esetén ugyan lehetnek kisebb-nagyobb fennakadások, a Nyugat egyedül már kevés volt ahhoz, hogy Oroszországot gazdasági értelemben elszigetelje, a „Többiek” pedig inkább kihasználták a helyzetből fakadó lehetőséget – például az orosz energiahordozók dömpingáron való felvásárlásával s olykor továbbértékesítésével is. Oroszországnak ez ugyan bevételcsökkenést is okozhat hosszabb távon (bár tavaly a magas árak és az európai export fenntartása miatt ezt még elkerülték), a kedvezmények viszonzása azonban hozzáférést jelenthet az oroszok számára mindazon termékekhez, alkatrészekhez és nyersanyagokhoz, amelyektől a Nyugat megpróbálja elvágni őket.
7. Az elszigetelés kudarca. De nem csak gazdaságilag, diplomáciailag sem sikerült elszigetelni Oroszországot. Tény, hogy Moszkvának kevés valódi szövetségese van, azonban a szankciókhoz is csupán a Föld országainak negyede csatlakozott, számos jelentősebb ország pedig még az ENSZ Közgyűlés szimbolikus jelentőségű határozatait sem hajlandó megszavazni. Szergej Lavrov több afrikai diplomáciai körutat tett, Vlagyimir Putyin részt vett a vezető ázsiai országok szamarkandi találkozóján. Oroszország nem lett pária, Kína, valamint a globális Dél vezető országai (Brazília, India, Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország) szemmel láthatóan nem akarják megszakítani vele kapcsolatukat.
8. A globális Dél megkerülhetetlenné vált. A háború egyértelművé tette, hogy ezek az országok ma már megkerülhetetlenek, akaratukkal, álláspontjukkal számolni kell. Már nem az a kérdés, hogy Nyugattal vagy Oroszországgal tartanak-e – önálló, saját érdekeikből kiinduló politikát folytatnak, a hidegháborús tömbösödéssel szemben pedig egy multipoláris rend kialakítását szorgalmazzák. A „világrendszerváltás” (Békés Márton) folyamata megindult. Éppen ezért a politikájuk alapjává vált, hogy mindkét féllel fenntartják a kapcsolataikat, amivel saját országuk számára is igyekeztek előnyökhöz jutni, és a béke ügyét is előmozdították, még ha apró lépésekkel is. Gondoljunk például Törökország szerepére a gabonakereskedelmi megállapodás és a kijevi orosz kivonulás ügyében, vagy az Öböl-menti országok közvetítésére a fogolycserék kapcsán.
9. Feladott függetlenség. A háború egyetlen kézzelfogható eredménye a Nyugat számára, hogy Európa lassan feladja maradék függetlenségét is az Egyesült Államokkal szemben. Az Északi Áramlat vezetékek felrobbantásának ügye különösen szemléletes példája ennek, de a német kancellár folyamatos – végül mindig a washingtoni álláspont irányába tartó – ingadozása is a háború egyik visszatérő jelenségévé vált (lásd legutóbb a tankok kérdését). Az európai vezetők döntő többsége képtelennek bizonyult arra, hogy országa érdekeit képviselje vagy önálló álláspontot fogalmazzon meg, inkább megvalósíthatatlannak bizonyuló ígéreteket tesznek, csak együtt tarthassanak a „közös” irányvonallal (újfent lásd legutóbb a tankok kérdését). A nyugati szövetségi rendszeren belül két ország lóg ki a sorból. Az egyik Magyarország, amely a saját közvetlen érdekeit igyekszik megvédeni a rá nehezedő nyomás ellenére. A másik Törökország, amely megengedheti magának, hogy belátása szerint támogassa Ukrajnát, miközben Oroszországgal is bővíti kapcsolatait, közben pedig mindkét fél számára elfogadható közvetítőként lépjen fel.
10. Nem látni a konfliktus végét. Egy év után még mindig nem tudhatjuk biztosan, mivel ér véget a háború. Mind Joe Biden varsói, mind Vlagyimir Putyin moszkvai beszéde a háború jelenlegi intenzitású folytatására utal. Azonban a nyugati országok egyre közvetlenebbül részeseivé válnak a konfliktusnak, ami nem csupán Moszkva esetleges válaszlépései miatt növeli az eszkaláció veszélyét, de azért is, mert minden egyes lépéssel nő egy esetleges kudarc – politikai és katonai – ára is. De a győzelem ára is magas lehet: ha Ukrajna győz és visszaszerzi területeit, de Oroszország nem ismeri el vereségét, egy atomháború küszöbére kerülhetünk. Eközben az európai országok esetén még homályosabb, hogy mik a céljaik és elképzeléseik a háború kapcsán, mint Oroszországot illetően, amely, ha általánosságokban mozogva is, de nagyjából közölte, mit akar. Sajnos nem állíthatjuk biztosan, sőt inkább az ellenkezője tűnik valószínűnek, hogy az európai vezetők tisztában lennének a lépéseikben rejlő kockázatokkal. Washington ezzel szemben úgy tűnik, bár a tűzzel játszik, de tudja, mit akar, és a kockázatokat is felmérte – a fegyverszállítások fokozatos, orosz reakciókat „tesztelő” módja legalábbis erre utal. Csakhogy az amerikaiak a saját érdekeikből indulnak ki – az európai érdekek védelme az európai vezetők feladata lenne.
10+1. A Kína-tényező. A háború kitörésének évfordulóján Kína 12 pontos állásfoglalást tett közzé az ukrajnai háborúval kapcsolatban, amelyben egyrészt minden ország területi szuverenitásának tiszteletben tartását hangsúlyozza, másrészt tárgyalások megkezdésére és az egyoldalú szankciók visszavonására szólít fel. Ha Kína – akár békeközvetítőként, akár Oroszország támogatójaként, ahogy attól Washingtonban tartanak – magához tudja vonni a kezdeményezést az ukrajnai konfliktus megoldásában, az megerősítheti Peking helyzetét az Egyesült Államok kihívójának szerepében. Az ukrajnai konfliktus egyébként is nagy hatással lehet az amerikai–kínai vetélkedésre, olyannyira, hogy Schmidt Mária történész, a XXI. Század Intézet főigazgatója szerint egyenesen „kétszeres proxyháború folyik”, amelyben „Kínát Oroszország helyettesíti, az USA-t pedig Ukrajna” (Látlelet az orosz–ukrán háborúról. 2022). Könnyen lehet, hogy rövidesen Washington és Peking szembenállása is egyre közvetlenebbé válik, bármilyen szerepe is lesz Kínának az ukrajnai konfliktusban.
