Március 19-én hajnalban Ekrem İmamoğlu isztambuli polgármestert őrizetbe vették a török hatóságok bűnszövetkezetben való közreműködés és a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) terrorszervezet támogatásának vádjai miatt. Noha legközelebb 2028-ban tartanak köztársasági elnöki és parlamenti választásokat az országban, a CHP – felbuzdulva a tavaly márciusban elért helyhatósági győzelmein – már előrehozott választásra készül, amit nem lehet függetleníteni az isztambuli polgármester letartóztatásától, főképp úgy, hogy a CHP-t lassan két éve de facto vezető İmamoğlu március 23-án letartóztatása ellenére hivatalosan is a párt elnökjelöltjévé vált. Recep Tayyip Erdoğan többdimenziós sakkjátszmáját kellően szemlélteti, hogy a PKK-t vezető, ám 1999 óta börtönben lévő Abdullah Öcalant éppen béketeremtőként népszerűsíti a kormány, aki feloszlatja a terrorszervezetet. Egy ilyen történelmi jelentőségű békekötés mögött könnyen állhat az a számítás, hogy a kurdok támogatásával meglenne a szükséges többség az alkotmánymódosításhoz, amely megszüntetné az elnöki mandátumkorlátot, ami jelenleg megakadályozza Erdoğan újraindulását. İmamoğlu letartóztatása miatt az Európai Unió a főbb tagállamok vezetői egyelőre nem vádolták meg a török elnököt politikai leszámolással, ami jó eséllyel köszönhető a Törökországnak való geopolitikai kitettségüknek. Az Egyesült Államok kivonulása Európából könnyen eredményezheti azt, hogy Törökország – saját külpolitikai érdekvédelme mentén – válik nemcsak Ukrajna, de Európa biztonságának legfőbb garantálójává, amire az EU saját gyengesége miatt is rászorul.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója legújabb elemzésében az elmúlt hónap jelentős török belpolitikai eseményeit értékeli a külpolitikai vonatkozások és következmények tükrében.

Török belpolitikai látlelet

A török belpolitika nemcsak turbulens napokat, de hónapokat, sőt éveket tudhat maga mögött, aminek Ekrem İmamoğlu isztambuli polgármester letartóztatása csak egy kicsúcsosodási pontja. A Köztársasági Néppárt (CHP) a népakarat elleni beavatkozásként értékelte az eseményt, İmamoğlu letartóztatásának hatására pedig többszázezer ember vonult tiltakozni az utcára. Ezzel összhangban az esetről beszámoló médiumok többsége azon narratívát sulykolja, hogy „a saját hatalmát féltő autokrata vezető az elmúlt évek szellemiségének megfelelően a jogállamiság és a demokratikus értékekkel szemben politikai leszámolást hajt végre legfőbb kihívója ellen”. A nyomozás jelenlegi szakaszában az isztambuli polgármesterrel szemben felhozott korrupcióval, bűnszervezeti tevékenységgel és terrorizmussal összefüggő vádak megalapozottságát nem lehet bizonyítani, ahogyan ennek ellenkezőjét sem. Miközben természetesen maga az esemény is jelentős, a letartóztatást meghatározó kontextus vizsgálata nélkül aligha lehet megérteni annak körülményeit.

Ahhoz nem férhet kétség, hogy Ekrem İmamoğlu évek óta a török ellenzék meghatározó alakja, aki a közelmúlt felmérései szerint magabiztos győzelmet aratna Recep Tayyip Erdoğan felett egy elnökválasztás során, bár a török közvéleménykutatások nem a megbízhatóságukról híresek. Az is tény, hogy a CHP 2023-ban áldozatul esett Kemal Kılıçdaroğlu hatalmi ambícióinak, aki İmamoğlu támogatása helyett maga akart versenyre kelni az elnökkel szemben, ám a választást s ezzel az Erdoğan-korszakról szóló kvázi népszavazást 85 százalékos részvételi arány mellett elveszítette. Miután a CHP vezette ellenzék megingathatatlanul bízott győzelmében, a választási vereség nehezen megemészthető kudarc volt, amely ráadásul Erdoğan zsinórban a 17. (!) választási győzelme volt a politikában való megjelenése óta. Az első reménysugarat a tavaly márciusi helyhatósági választások jelentették a kemalisták számára, ám a CHP előretörése leginkább csak az AKP pillanatnyi gyengeségének a következménye volt. A CHP azonban nem tudta magához ragadni a kezdeményezést, ami főleg a párton belüli hatalmi harcoknak volt köszönhető, hiszen Özgür Özel CHP-elnök, Ekrem Imamoğlu isztambuli és Mansur Yavaş ankarai polgármester egyaránt pályázott volna a párt vezetésére. Miközben tehát a párt a helyhatósági győzelmein felbuzdulva előrehozott választásra készült, egy éven keresztül a párt hivatalos jelöltet nem állított. Noha végül 2025. március 23-án a CHP hivatalosan is a letartóztatott Imamoğlut nevezte meg jelöltjeként, mindez nem volt magától értetődő. Egyrészt Imamoğlu diplomáját néhány nappal korábban visszavonta az Isztambuli Egyetem – másik 37 emberével együtt – arra hivatkozva, hogy 1990-ben szabálytalanul iratkozott át az egyik karra, amely döntés gyakorlatilag kizárja a polgármestert az elnökjelöltségből, hiszen a tisztség betöltéséhez egyetemi végzettség szükséges. Néhány napig úgy tűnt, hogy mindez Mansur Yavaş esélyeit növeli meg jelentősen, amely kimenetel már Erdoğannak és az AKP-nek is kedvezőbb lett volna, főleg a kurdokkal való megbékélés közepette.

A CHP végül nem sétált bele a kormány csapdájába, vagyis, hogy a nacionalistább karakterű Mansur Yavaşt választja meg jelöltjének, amivel elveszíthette volna a kurdok támogatását, akik könnyen a mérleg nyelvét jelenthetik az elkövetkező évek politikai küzdelmeiben. Főképp miután Abdullah Öcalan, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) vezetője fegyverletételre szólította fel híveit, sőt az AKP vezette kormány egyenesen béketeremtőként népszerűsíti őt. Az elmúlt 26 évben börtönben ülő Öcalan szabadon engedése könnyen eredményezheti azt, hogy egyes kurd szavazók a békét lehetővé tevő Erdoğant támogatják az alkotmánymódosítás során, amely megszüntetné azt az elnöki mandátumkorlátot, amely jelenleg megakadályozza az elnök újraindulását 2028-ban.

Erdoğan most minden korábbinál jobban kényszerül rá arra, hogy kiszélesítse politikai bázisát, ebből a szempontból pedig nagy előrelépés lenne, ha többé nem kellene választania a kurd és ultranacionalista választói rétegek támogatása között. Az ultranacionalista választók kondicionálása szempontjából kell valószínűleg azt is értékelni, hogy az a Devlet Bahçeli vesz részt aktív közvetítőként Öcalan és a kormány között, aki a Nemzeti Mozgalom Pártjának (MHP) vezetője s ezáltal Erdoğan kulcsfontosságú szövetségese. Jelen állás szerint az AKP jelöltje Erdoğan, aki alkotmánymódosítás nélkül nem töltheti be a köztársasági elnöki posztot, míg a CHP a diplomájától és szabadságától megfosztott Imamoğlut jelöli. A történetnek tehát még nincs vége, jó eséllyel a két jelölt valamelyike fogja vezetni Törökországot 2028 után.

Szíriai kitekintés

Miután a kurdok egy 35 milliós lélekszámú, saját állammal nem rendelkező etnikai csoportot alkotnak főképp Törökország, Szíria és Irak területén szétszóródva, okkal merül fel a kérdés, hogy milyen következményei lesznek Öcalan felhívásának a Törökországon kívüli kurd erők körében. A Kurd Népvédelmi Egységek (YPG), akik az elmúlt években már eleve de facto félautonómiát alakítottak ki Szíria északkeleti részén, már kijelentették, hogy nem tekintik magukra nézve kötelező érvényűnek Öcalan felhívását. Miután eleve a Törökországgal jó kapcsolatban álló iszlamista Hajat Tahrír as-Sám (HTS) döntötte meg Bassár el-Aszad uralmát, a szíriai kurdok nehéz helyzetbe kerültek. Ennek ellenére az új ideiglenes szír elnök Ahmed Al-Sara’a többször is felszólította a kurd erőket, hogy integrálódjanak a nemzeti hadseregbe, amiről végül március 11-én megegyezés is született a két fél között.

Miután a YPG-t korábban olyan nagylelkű donorok támogatták, mint az Amerikai Egyesült Államok, a Donald Trump vezette amerikai kormányzattól nem lenne váratlan fordulat, ha akár már a közeljövőben felülbírálná a YPG támogatásának szükségességét. Az amerikai elnök külpolitikájának sarokkövéül lényegében a Monroe-doktrína felújítását tette meg, az amerikai kontinens vonzáskörzetén kívül eső területeken a lehető legelőnyösebb, legkevesebb konfrontációval járó megállapodást keresi, amibe a YPG tevékenysége nagy valószínűséggel nem fog beleférni. Sokatmondó, hogy az amerikai és a török elnök március közepi telefonbeszélgetése alkalmával Trump állítólag megragadta az alkalmat, és a regionális biztonság kezelését, főképp Szíria sorsát Törökországra bízta. Az új szír kormány mindenesetre nyitottnak mutatkozik arra, hogy Törökország részt vegyen az új szír hadsereg tagjainak kiképzésében, és légibázisokat nyisson az országban. A fentiek tükrében kijelenthető, hogy Törökország megszilárdította befolyását Szíriában is.

Törököt fogtam, nem ereszt

Amennyiben Imamoğlu letartóztatását európai szemszögből próbáljuk értékelni, akkor rögtön szembetűnővé válik a jogállamiság és demokrácia patrónusának szerepében tetszelgő brüsszeli hatalmi centrum óvatossága. Mindössze az Európai Parlament liberális, szociáldemokrata és zöld frakciói vádolták hangosan Erdoğant „autoriter hatalomgyakorlással és politikai leszámolással”, Ursula von der Leyen, Kaja Kallas és António Costa mindössze óvatoskodó és általános jellegű nyilatkozatokat tettek, amelyekben megkérdőjelezik az isztambuli polgármester letartóztatását, ám azt nem ítélik el. Reálpolitikai szempontból persze semmi meglepő nincs ebben, ám az ideológiavezérelt külpolitikát folytató brüsszeli hatalmi elit számára mostanában kiábrándítóan hathat az a valóság, hogy a külpolitikát nem értékek, hanem érdekek határozzák meg. Az EU Szíria új iszlamista vezetőihez való – meglepően pragmatikus – viszonyát is ennek tükrében érdemes nézni. Miközben Ahmed Al-Sara’aval kormányának erői a híradások szerint etnikai tisztogatásokat végeztek az ország tengerparti régiójában, az Európai Unió mindezt figyelmen kívül hagyva többmilliárd eurót készül befektetni az országban, és a Szíriával szemben szankciók feloldását is sürgeti.

Ezzel szemben Törökország nem próbálta külpolitikáját morális álcába bújtatni, hanem évek óta az önérdeken alapuló reálpolitikai megfontolások vezették azt. Erdoğan például nem azért ellenezte az Ukrajnát és Európát kihagyó amerikai–orosz tárgyalásokat, mert azok „morálisan helytelenek”, hanem mert a multipoláris világrend támogatójaként nem tartja célravezetőnek, hogy szuperhatalmak egyeznek meg egymással a kis és közepes országok feje fölött. Ugyanakkor Törökország álláspontja a tárgyalások kérdésében módosulhat, ha az ország maga is szerepet kap azokban, márpedig a fekete-tengeri mezőgazdasági kereskedelmi kezdeményezés– amelynek egyik fő haszonélvezője éppen Ankara volt – újjáélesztésére tett erőfeszítések ebbe az irányba mutathatnak.

Miközben egészen nyilvánvaló, hogy az Ukrajna melletti hosszútávú elköteleződés és az Oroszországgal való konfrontáció Európát zsákutcába vezeti, Törökország a saját geopolitikai érdekeinél fogva nyitottnak mutatkozik arra, hogy bővítse gazdasági kapcsolatait Moszkvával, miközben biztonsági garanciákat nyújt Kijevnek. Az Európai Bizottság hiába jelent be nagyszabású, eladósodáson alapuló fegyverkezési programot az amerikai védernyő valószínűsíthető megszűnése miatt, az európai országok jelenleg nincsenek olyan állapotban, hogy békefenntartókat legyenek képesek küldeni Ukrajnába. A lengyel és az olasz kormány is szinte kizárta annak lehetőségét, hogy békefenntartókat küldjön a megtámadott országba, de a „tettrekészek koalícióját” védnöklő brit miniszterelnök, Keir Starmer harcias kijelentései mellett Luke Pollard, a fegyveres erőkért felelős brit védelmi államtitkár az utóbbi napokban már úgy nyilatkozott, hogy „Nagy-Britannia nem telepít békefenntartó csapatokat Ukrajnába az Egyesült Államok biztonsági garanciái nélkül”. Németország hiába szavaztatja meg a régi parlament égisze alatt a többszáz milliárd eurós eladósodást lehetővé tevő alaptörvény-módosítást, és kezd a II. világháború óta nem látott fegyverkezésbe, a Bundeswehr kritikus állapotban van – amire egyébként markánsan rányomta a bélyegét Ursula von der Leyen német védelmi minisztersége 2013 és 2019 között. Noha Franciaország és a balti államok eltökéltnek tűnnek a békefenntartó csapatok küldése terén, olybá tűnik, hogy Törökország megkerülhetetlenné nőtte ki magát Európa békéjének garantálása szempontjából.

Miközben Törökország – gazdasági problémái ellenére – a régi világrend romjain felemelkedve regionális nagyhatalommá kezd válni, Európa az új világrend perifériájává válik, amit talán már Brüsszelben is éreznek, ám bevallani ezt soha nem fogják.

Ennek oka, hogy Törökország nemcsak geostratégiailag értékes helyet foglal el a Fekete-tenger mentén, de a NATO második legnagyobb hadseregével is rendelkezik az Egyesült Államok után, a Global Firepower Index 145 országot tömörítő rangsora szerint a világ 9. legütőképesebb hadseregével rendelkezik. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) szerint az ország fegyverexportja oly mértékben megnőtt az utóbbi években, hogy Törökország immár a 11. helyen áll a világ védelmi exportőreinek rangsorában, 178 országnak eladva termékeit.

Az európai bürokraták tehát kényelmetlen helyzetbe kerültek: a védelempolitika priorizálásával vagy szemet hunynak a török elnök belpolitikai játszmái kapcsán, vagy egy „értékelvű” közösségként vele is szembeszállnak „a demokrácia védelmében”. Talán arra sem árt felkészülnie a brüsszeli elitnek, hogy a török vezetés a jelenleginél is jobban megkérheti az árát az általa nyújtott védernyőnek: nem lenne meglepő, ha Erdoğan újra a közbeszéd szintjére emelné Törökország EU-tagságának kérdését.

Biró András