Évek óta megszokottá vált, hogy a nyugati államok és Oroszország kölcsönös vádaskodásai a nemzetközi politika elválaszthatatlan részét képezik, az utóbbi hónapokban pedig már-már háborús hangulat alakult ki Moszkva és Washington között. Azonban nem volt ez mindig így. A hidegháború lezárultával és a Szovjetunió felbomlásával Oroszország és a Nyugat között egyre szorosabbá vált az együttműködés, amely ráadásul éppen a jelenlegi orosz államfő, Vlagyimir Putyin elnökségének első éveiben érte el csúcspontját. Aztán a kétezres évek közepétől valami megváltozott, mára pedig Moszkva – Peking oldalán – az amerikai vezetésű világrend egyre hangosabb kihívójaként jelenik meg.

A XXI. Század Intézet elemzésében azt a folyamatot vizsgáljuk meg, hogyan vált az elmúlt húsz évben Oroszország a nyugati államok partneréből azok riválisává és Kína egyik legfontosabb szövetségesévé.

Hidegháborútól hidegháborúig

A ’90-es években Moszkva kapcsolatát Washingtonnal, valamint általában a Nyugattal a folyamatos közeledés jellemezte, a Szovjetunió és a szocialista blokk összeomlásával párhuzamosan megindult a moszkvai vezetés részéről az együttműködési lehetőségek keresése, elsősorban a gazdaság területén. Még a Szovjetunió vette fel a kapcsolatot 1988-ban a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), amelynek végül Oroszország már független országként lett a tagja 1992-ben. 1992–99 között Oroszország összesen közel 22 milliárd dollárnyi hitelt vett fel az IMF-től, 1996-ban az alap történetének addigi legnagyobb hitelcsomagját tették elérhetővé Oroszország számára. Igaz, a hitelek folyósítása gyakran elakadt, mivel Oroszország nem haladt elég gyorsan a nyugati „szakértők” által elvárt reformok útján. Pedig az orosz piaci fordulatot a Moszkvában már 1987-ben megjelenő Soros-alapítványhálózat tanácsadói is (például a svéd Anders Åslund vagy az amerikai Jeffrey Sachs) segítették a ’90-es évek első felében. 1993-ban megindult Oroszország csatlakozási folyamata a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), 1994-ben Moszkva is csatlakozott a Partnerség a békéért kezdeményezéshez, együttműködött a volt szovjet köztársaságok területén maradt nukleáris fegyverek leszerelésében (ennek a napjainkban sokat emlegetett dokumentuma a budapesti memorandum), 1997-ben pedig alapszerződést kötött a NATO-val.

Az orosz–amerikai kapcsolatok csúcspontjának azonban minden bizonnyal a 2000-es évek eleje tekinthető, amikor Oroszország egyértelmű támogatásáról biztosította az Egyesült Államok és a NATO afganisztáni hadműveleteit. 2001 őszén Sanghajban (!) Vlagyimir Putyin orosz és George W. Bush amerikai elnök közös nyilatkozatban deklarálta a terrorizmus elleni küzdelem területén történő együttműködés fontosságát. 2002 májusában pedig egy újabb közös nyilatkozat kijelentette, „a korszak, amikor Oroszország és az USA ellenségként vagy stratégiai fenyegetésként tekintett egymásra, véget ért”. Nem sokkal ezután létrejött a NATO–Oroszország Tanács is.

Ráadásul Oroszország a szénhidrogének árának emelkedésével gazdaságilag is kiegyensúlyozottabbá vált, így 2005-re visszafizette adósságát az IMF-nek, és annak hitelezettjéből egyik finanszírozójává lett. Az afganisztáni hadjárattal ellentétben az amerikaiak által önhatalmúlag, hamis bizonyítékokra hivatkozva megindított iraki háborút Moszkva már nem támogatta, olyannyira, hogy Washington tömegpusztító fegyverekről szóló hazugságait az oroszok még ma is felhasználják érvként, a készülődő orosz invázióról szóló híresztelések megbízhatatlanságának alátámasztására.

De Moszkva számára aggasztó volt a 2004-es NATO-bővítés is, amikor a balti államok csatlakozásával az észak-atlanti szövetség az orosz magterületek szomszédságába került. Ezt szintén máig sérelmezi Moszkva, az oroszok szerint ugyanis a nyugati hatalmak a német újraegyesítéskor, 1990-ben ígéretet tettek a Szovjetuniónak arra, hogy a NATO Németország után nem terjeszkedik tovább kelet felé. Végső soron ez, a Nyugat által máig tagadott ígéret jelenti a jelenlegi, NATO-val szembeni orosz követelések alapját. Bár az ígéretre nincs írásos bizonyíték, és azokról elsősorban Mihail Gorbacsov ellentmondásos nyilatkozataiból tudunk, a legutóbb a Der Spiegel is közölt egy újonnan előkerült dokumentumot, amelyben utalás történik az ígéretre, így azt semmiképp sem lehet teljesen alaptalannak tekinteni.

A 2003 és 2005 között a posztszovjet térségben lezajlott „színes forradalmak” (Grúzia, Ukrajna), azok nyugati támogatása és oroszellenes éle szintén elgondolkodtatta a Kremlt. Már csak azért is, mert ekkoriban Moszkvát is egyre gyakrabban érték kritikák a „demokratikus standardoknak” való megfelelés hiánya és egyes, liberálisabbnak tekintett oligarchák (Borisz Berezovszkij, Mihail Hodorkovszkij) elleni fellépés miatt, később pedig Anna Politkovszkaja újságírónő és Alekszandr Litvinyenko volt KGB/FSZB-tiszt meggyilkolásával is a Kremlt vádolták Nyugaton.

2005-ben Vlagyimir Putyin már az évszázad legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió széthullását. Sőt, 2007-es müncheni beszédében nyíltan felszólalt az egypólusú világrend ellen, annak működésképtelenségéről beszélve. Ugyanebben az évben Oroszország felfüggesztette részvételét az európai hagyományos fegyverekről szóló egyezményben. Az 1990-es megállapodást még a NATO kötötte a Varsói Szerződéssel, előbbi szervezet keleti bővítésével és utóbbi megszűnésével azonban az abban rögzített erőviszonyok jelentősen elmozdultak a nyugati szövetség javára. Ennek kiküszöbölésére 1999-ben a résztvevő államok elfogadták a szerződés új helyzethez adaptált változatát, ezt azonban csupán négy ország ratifikálta: Oroszország mellett Belarusz, Kazahsztán és Ukrajna. A Nyugat közömbösségét tehát ebben a kérdésben is rossz néven vette Moszkva, akárcsak a NATO keleti bővítése kapcsán.

Az orosz–nyugati kapcsolatok első mélypontját a 2008-as grúziai háború jelentette, amikor is Oroszország katonailag is beavatkozott a Grúzia északi részén fekvő szakadár köztársaságok, Abházia és Dél-Oszétia védelmében, és elismerte azok függetlenségét. Ugyanebben az évben Bukarestben a NATO megnyitotta a szervezethez való csatlakozás lehetőségét Ukrajna és Grúzia előtt (igaz, konkrétum határidők nélkül), az Egyesült Államok és szövetségesei pedig elismerték Koszovó függetlenségét.

Az Egyesült Államok továbbra is egypólusú világban gondolkodott, míg Oroszország egyre inkább egy többpólusú világ egyik súlypontjaként tekintett magára.

Bár ezt követően még Barack Obama elnökségének első időszakában sikerült valamelyest rendezni a kapcsolatokat, a grúziai háborút követően felfüggesztett Oroszország–NATO Tanács is folytatta munkáját, a 2013–14-es ukrajnai események (Majdan) végleg falat emeltek Moszkva és a Nyugat közé. A 2014-ben egyes orosz vezetők és gazdasági ágazatok ellen hozott szankciókra Oroszország szimmetrikus választ adott, az Ukrajna körüli nézetkülönbségekből fakadó ellentétek pedig azóta a 2018-as Szkripal-ügy, majd a 2020–21-es Navalnij-ügy miatt is fokozódtak. Mindehhez hozzájárult még az oroszok szíriai beavatkozása, a belarusz válság, valamint az Egyesült Államok kilépése több, gyakran még az előző hidegháború időszakában megkötött fegyverkezést korlátozó intézményből. Oroszország nemrég teljesen megszakította kapcsolatait a NATO-val, és a kétoldalú kapcsolatokban is egyre gyakoribbak a kölcsönös diplomata-kiutasítások Moszkva és a nyugati államok között. Az elmúlt hónapok üzengetései és vádaskodásai pedig már egyértelműen a hidegháború legfeszültebb éveinek hangulatát idézik.

Kínai–orosz közeledés

Amíg Oroszország és az Egyesült Államok egymással voltak elfoglalva, a Kínai Népköztársaság a világ egyik vezető gazdasági, politikai és katonai hatalmává és Washington elsőszámú kihívójává vált. A „régi” hidegháború idején az Egyesült Államok éppen arra törekedett, hogy Moszkva és Peking kapcsolata ne tudjon túllendülni az 1960-as évek ideológiai alapú konfliktusain, az erre irányuló törekvések legszimbolikusabb aktusa pedig éppen ötven évvel ezelőtt, 1972. február 21-én következett be, amikor Richard Nixon amerikai elnök Pekingbe látogatott, hogy ott találkozhasson Mao Ce-tunggal. A Henry Kissinger által ihletett amerikai–kínai közeledés nemcsak politikai, de gazdasági téren is tartósnak bizonyult, olyannyira, hogy a 2000-es évek elején egyesek már egyenesen „Kimerika” néven emlegették a két gazdaság összefonódását. A kínaiak által meghirdetett alternatív globalizációs projektek (Egy övezet, egy út; egységes emberi sorsközösség), valamint egyre határozottabb érdekérvényesítésük a Dél-kínai-tenger térségében azonban a szoros gazdasági kapcsolatok fenntartása mellett is feszültséget teremtett a politikai kapcsolatokban, a Donald Trump által kezdeményezett „kereskedelmi háború” után pedig Washington és Peking kapcsolata is hidegháborús jelleget öltött.

Az USA-n belüli politikai erők részéről a külpolitikai célokat a belpolitika eszközévé süllyesztő egymás közti csatározása pedig azt is megakadályozta, hogy Trump az Oroszországgal való kapcsolatokat rendezze. Ezzel párhuzamosan pedig a Nyugat számára leginkább aggasztó forgatókönyv következett be: Oroszország és Kína egymásra találtak.

A két ország kapcsolata korántsem volt mindig szívélyes. Bár a Szovjetunió volt az első ország, amely elismerte a Kínai Népköztársaságot, az ’50-es évek végére a szovjet és kínai kommunista pártvezetés elképzelései egyre távolabb kerültek egymástól, többek között a nemzetközi politikát illetően is. Míg Nyikita Hruscsov valamiféle enyhülést és az eltérő rendszerek békés egymás mellett élését célozta meg, Mao Ce-tung papírtigrisnek nevezte az amerikai imperializmust (valamint az atombombát és még sok minden mást is), amelytől nem kell tartani. Kína és India konfliktusa, és a Szovjetunió abban mutatott semlegessége szintén rontotta Moszkva és Peking viszonyát. A két párt már 1960-ban megszakította a kapcsolatokat, 1961-ben Kína felfüggesztette megfigyelői státuszát a szovjet vezetésű nemzetközi szervezetekben, 1969-re pedig háború közelébe sodródott a két ország az Usszuri-folyón fekvő Csenpao/Damanszkij-sziget miatti fegyveres határvita során. A két ország közötti nézetkülönbségek csak a Szovjetunió utolsó éveiben kezdtek enyhülni, 2001-ben pedig jószomszédsági, barátsági és együttműködési szerződést is kötött Oroszország és Kína.

A megállapodás rögzítette, hogy a két országnak nincsenek területi követelései egymással szemben, és hogy mindkét ország elismeri a másik területi egységének sérthetetlenségét – Tajvan nevesítve is van a szerződésben, mint olyan terület, amelynek függetlenségét Oroszország semmilyen formában nem támogatja. A gazdasági kapcsolatok itt is gyors ütemben növekedtek: 2010-re már Kína vált Oroszország elsőszámú kereskedelmi partnerévé. 2000 és 2021 között a kereskedelmi forgalom összege a két ország között közel huszonnégyszeresére nőtt, a növekedés tetemes része az elmúlt évekre esett. Míg 2016-ban a forgalom mértéke valamivel több mint 66 milliárd dollár volt, 2019-ben már a 110 milliárd dollárt is meghaladta, és bár a pandémia egy kicsivel ezt is visszavetette, a 2021-es év rekordméretű növekedést hozott, 146 milliárd dollár fölé tornázva az orosz–kínai kereskedelem forgalmát. 2000-ben ez az összeg még mindössze 6,2 milliárd dollár volt. 2016 és 2021 között, tehát öt év alatt Oroszország és Kína kereskedelmi forgalma összegét tekintve nagyobb növekedést produkált, mint az azt megelőző másfél évtizedben. 2024-ben szeretnék átlépni a 200 milliárd dolláros határt is.

Ebben több tényező is szerepet játszott. Egyrészt a Nyugat által az ukrajnai válság miatt kivetett szankciók hatására az orosz gazdaság több ágazata új beszerzési és értékesítési piacok után kellett, hogy nézzen, a nyugati államokénál jóval nagyobb ütemben növekedő, szomszédos Kína gazdasága pedig kézenfekvő alternatíva volt. Másrészt politikai okok is húzódtak a háttérben, hiszen a nyugati nyomásgyakorlás hatására Oroszország stratégiai ágazatokban – atomenergia, szénhidrogének kereskedelme, fegyverkezés – is növelte együttműködését Kínával. 2019-ben így elindult a földgázszállítás a Szibéria Ereje vezetéken keresztül, amelynek teljesítménye 2025-re elérheti az évi 38 milliárd köbmétert. 2024-ben pedig megkezdődhet a Szibéria Ereje 2 vezeték építése, amelynek kapacitása megegyezik majd a nemrég elkészült Északi Áramlat 2 vezetékével. A Roszatom részt vett, illetve vesz a Tienvan és a Hszütapu Atomerőművek építésében és bővítésében is. Kína az elmúlt években Szu–35-ös vadászgépeket és SZ–400-as légvédelmi rendszereket vásárolt Oroszországtól, amelyek miatt az Egyesült Államok szankciói is sújtották az országot. De jelentősen nőtt a mezőgazdasági forgalom is a két ország között, Kína ugyanis feloldott több, az élelmiszerpiacát védő, Oroszországot érintő korlátozó intézkedést.

A széleskörű együttműködés révén pedig egyre kevésbé függ a Nyugat jóindulatától. Jellemző, hogy nyugati szakértők már aggódnak amiatt, hogy az újabb orosz–kínai gázvezeték megépítése kockázatokkal járhat Európa gázellátása szempontjából, mivel növelné Oroszország piaci mozgásterét, az Északi Áramlat 2 üzembe helyezése mégis késlekedik, sőt elindulását máig bizonytalanság övezi az ukrán helyzet miatt.

Az elmúlt időszakban ráadásul Oroszország és Kína többször is deklarálta, hogy az egyoldalú, amerikai ihletésű szankciós politikával szemben közösen lépnek majd fel. A jelenlegi, Oroszországgal szembeni szankciós fenyegetőzések pillanatában ezt is figyelembe kell vennie a nyugati vezetőknek, ahogy az elmúlt évek tapasztalatait is. Az oroszok elleni intézkedések esetén ugyanis vélhetően Kína sietne Moszkva segítségére, és a két ország kapcsolata még szorosabbá válna. Nem véletlen, hogy Jake Sullivan, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója figyelmeztette Kínát, hogy az oroszokat egy Ukrajna elleni esetleges támadás miatt sújtó szankciók őket is rosszul érinthetik, így Pekingnek ezt számításba kell vennie az elkövetkező hetekben az oroszokkal való kapcsolataiban. Ez felszólításként is értelmezhető, miszerint Kína gyakoroljon nyomást Oroszországra az ukrajnai háború elkerülését illetően, saját érdekében is.

A nemzetközi kapcsolatok új korszaka?

2022. február 4-én, ötven évvel a Nixon–Mao-találkozó után, és húsz évvel azután, hogy Bush és Putyin az amerikai–orosz ellenségeskedés korának végét deklarálta, Putyin és Hszi Csin-ping kínai vezető egy szokatlanul erős hangvételű közös nyilatkozatot adott ki. A nyilatkozat, amely címe szerint „az új korszakba lépő nemzetközi kapcsolatokról és a globális fenntartható fejlődésről” szól, olykor kimondva, olykor kimondatlanul többször is élesen bírálja az Egyesült Államok és szövetségesei politikáját. Peking és Moszkva szerint valójában a nemzetközi téren kisebbségben lévő erők azok, amelyek megpróbálják akaratukat és értékrendjüket más országokra erőltetni, beavatkoznak azok belügyeibe, és egyoldalú törekvéseikkel konfrontációt szülnek. A nyilatkozatban Kína támogatásáról biztosítja Oroszország NATO-val kapcsolatos fenntartásait, cserébe az oroszok csatlakoznak az AUKUS, vagyis az Ausztrália, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok által létrehozott katonai blokkal szembeni bírálatokhoz.

A nyilatkozat elítéli „egyes országok” hidegháborút idéző lépéseit, amelyekkel a nagyhatalmak szembenállásának terepévé alakítanák a világot, tekintettel azonban a valódi erőviszonyokra, maga a nyilatkozat is értékelhető ilyen nagyhatalmi kihívásként, vagy éppen a kihívásra adott válaszként, és így egy új hidegháború hivatalos kezdeteként. Az oroszok és kínaiak egyre inkább formalizálódó szövetsége ugyanis nyíltan azzal a szándékkal lép fel, hogy az Egyesült Államokat ne a világhatalom, hanem legfeljebb az egyik világhatalom legyen.

Persze, miközben a nyilatkozat szerint sose volt még ilyen szoros az orosz–kínai kapcsolat, sokan szkeptikusak annak jövőjét illetően. Való igaz, hogy számos olyan kérdés van, amely a két ország között konfrontációhoz vezethet. A két gazdaság egyenlőtlen teljesítménye függő helyzetbe hozhatja Oroszországot. A kapcsolatok egyenlőtlen jellegére utalhat, hogy míg Oroszország többször is hangsúlyozottan kiállt az „egy Kína” elve mellett, addig Kína továbbra sem ismeri el a Krím-félsziget Oroszországhoz tartozását, és még nemrégiben is kiállt Ukrajna területi egységének tiszteletben tartása mellett. Kína ugyanis határozottan ellenez mindenféle szeparatizmust, bárhol a világon, hiszen éppen erre az elvre hivatkozva tartja elidegeníthetetlen részének Tajvan szigetét. Szintén nézetkülönbségeket okozhat, hogy Moszkva jó kapcsolatokat ápol Indiával és Vietnammal, amelyekkel Pekingnek kisebb-nagyobb területi vitái vannak. Közép-Ázsia mindkét ország számára kiemelkedő fontosságú terület, s bár történelmileg az orosz jelenlét erősebb, az elmúlt években Kína gazdasági – és annak nyomán politikai – jelentősége is egyre nőtt. Ezek a kérdések azonban jelenleg eltörpülni látszanak azzal az ellentéttel, vagy egyenesen ellenségeskedéssel szemben, amely egyrészről a Nyugat, másrészről Oroszország és Kína között az elmúlt években kibontakozott.

Nyugaton is kihívásként értékelik a nyilatkozatot, és gyakorlatilag nyíltan a hidegháború ideológiai síkjára próbálják terelni a szembenállást.

A két ország legutóbbi nyilatkozata immár konkrét tartalommal is feltöltötte a szembenállás ideológiai frontját, mégpedig azáltal, hogy az egész világon érvényes „demokratikus standardok” létét tagadta. A nyilatkozat szerint a politikai-társadalmi berendezkedéstől, történelemtől, hagyományoktól és kulturális sajátosságoktól függően minden népnek joga van megválasztani a demokrácia megvalósításának azon formáját, amely megfelel sajátosságainak. Arról dönteni, hogy egy adott ország demokratikus-e, pedig csak saját népének van joga.

Josep Borrell, az uniós diplomácia vezetője a deklaráció hatására a müncheni biztonságpolitikai konferencián ki is jelentette, hogy globális ideológiai szembenállás kezdődött a Nyugat, valamint Oroszország és Kína szövetsége között a demokrácia, a nemzeti szuverenitás és az emberi jogok kérdéseivel kapcsolatos nézetkülönbségek miatt. Borrell a világrend felülvizsgálatára irányuló „revizionista kiáltványnak” nevezte a pekingi nyilatkozatot, és bírálta azt a hozzáállást, amely a demokrácia hatékonyságát a nép javára történő gyakorlati eredményekkel s nem a szabad választások tényével méri. Oroszország és Kína a nemzeti szuverenitást az emberi jogok elé helyezik, ezért kívánják azt megvédeni a külső beavatkozásoktól és a „színes forradalmaktól” – vélekedett az EU-s külügy első embere.

Borrell szerint, aki megalkotja a szabályokat a világban, az fogja uralni a világot.

A „nemzetközi kapcsolatok új korszaka” tehát valóban elkezdődhet. Az orosz–kínai közös nyilatkozatban megfogalmazott, a tiszteletre és egyenrangú kapcsolatokra épülő kölcsönösen előnyös együttműködés helyett azonban könnyen lehet, hogy ez a korszak új hidegháborúként vonul be majd a történelemkönyvekbe.