Az orosz–ukrán háború kirobbanását követően a nyugati országok és szövetségeseik szankciók ezreit vezették be Oroszországgal szemben, amelyek deklarált célja az, hogy olyan gazdasági károkat okozzanak Moszkvának, amelyek rákényszerítik a hadműveletek befejezésére. Eddig azonban úgy tűnik, a szankciók nem érik el a várt hatást: a rubel mondhatni szárnyal, az orosz költségvetés pedig extraprofitra tesz szert a magas földgáz- és kőolajáraknak köszönhetően. A Putyin-rendszer támogatottsága is stabilan 80 százalék fölötti, az országot elhagyó nyugati vállalatok pedig megkezdték a gyakran fedett visszaszivárgást. A szankciók eközben már nem a mielőbbi békéért folynak, hanem a háború más formáját jelentik. A szankciópolitika kudarca azonban történelmileg nem meglepő: számos példa bizonyítja, hogy ez az intézmény az elmúlt évtizedekben sem mutatkozott életképesnek.

A XXI. Század Intézet háromrészes elemzésének első részében annak járunk utána, mely országok állnak jelenleg a szankciópolitika célkeresztjében Oroszországon kívül, és azok mennyire érték el céljaikat.

Szankciók alatt évtizedeken át

Március elején az egész világsajtót körbejárta a hír, miszerint Oroszország lett a világ leginkább szankcionált állama, miután a kelet-ukrajnai szakadár köztársaságok elismerését, majd az Ukrajnával szemben meghirdetett „különleges hadművelet” kezdetét követően bevezetett szankciók révén nem csak megelőzte, de gyakorlatilag le is körözte Iránt. A Castellum.AI nevű globális üzleti kockázati elemző vállalat összesítése március 8-án már több mint 5500 szankciót számolt, a korlátozó intézkedések mennyisége azóta meghaladta a 11 ezret is. A korábbi első helyezett, az Iráni Iszlám Köztársaság mindössze 3616 szankcióval szerénykedik jelenleg a második helyen, azaz Oroszország tényleg kiemelkedik a mezőnyből. A médiában és a nyugati, valamint ukrán politikusok körében is olyan várakozás volt, amely Oroszország gyors gazdasági összeomlására számított, mások az orosz elitek elégedetlenségében bíztak, de a nyugati fogyasztási cikkektől elvágott orosz lakosság engedetlenségében is sokan reménykedtek.

Megvizsgálva ugyanis a leginkább szankcionált országok listáját, észrevehetjük, hogy a legtöbb esetben nagyon is tartósan fennálló rendszerekről van szó, amelyek gyakran már évtizedek óta kénytelenek elviselni a kisebb-nagyobb embargóintézkedéseket. A második legtöbb szankcióval sújtott iráni politikai rendszer 1979 óta áll fenn, gyakorlatilag azóta sújtják szankciók is. Irán ennek ellenére önálló atomprogramba kezdett, Izraellel kiberháborút vív, és jelenleg is a térség egyik legnagyobb befolyással bíró hatalma, amely aktívan támogatta a kormányerőket Szíriában és a huszi felkelőket Jemenben, de Libanon és Irak síita közösségeivel is szoros kapcsolatokat ápol.

A harmadik legtöbb szankció a Szíriai Arab Köztársaságot sújtja (2608), ahol Bassar al-Aszad rendszere a 2011 óta tartó harcokban is ki tudott tartani, többek között éppen Oroszország és Irán támogatásának köszönhetően. A jelenlegi elnök 2000 óta van hatalmon, apja 1970 és 2000 között vezette az országot. Az első amerikai korlátozásokat 1979-ben vezették be az ország ellen, a nagyobbik részét pedig az „arab tavasz” után, mindeddig úgy tűnik, hiába.

A negyedik legtöbb büntetőintézkedést a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, azaz Észak-Korea ellen vezették be (2077), a jelenlegi politikai rendszer 1948 óta áll fenn, az első szankciók kivetésére 1950-ben került sor. Atomfegyverkezési programját annak ellenére folytatja, hogy az ENSZ is fellépett az ellen.

Venezuelával szemben 651 intézkedés van érvényben, az első szankciókat a kétezres évek második felében hozták az ország vezetése ellen. Nicolás Maduro 2013 óta az ország elnöke, elődje, Hugo Chávez 1999 és 2013 között volt hatalmon. A 2019-es, Nyugat által támogatott hatalomváltási kísérlet is megbukott. Mianmar (korábban Burma) ellen 510 szankció van érvényben, az elsőket még 1990-ben vezették be, és bár egy időben elindult egy demokratizálódási folyamat, 2021-ben visszatért a katonai kormányzat. Kuba 208 szankcióval van fenn a listán, az ország 1962-ben került amerikai embargó alá, míg a jelenlegi politikai rendszer 1959 óta áll fenn. A Castellum összesítésében nem szerepel Belarusz, de az ország ellen 2006 óta szintén többszáz büntetőintézkedést vezettek már be. Aljakszandr Lukasenka 1994 óta van hatalmon. A 2020-as „színes forradalmas” rezsimváltási kísérlet, amelyet a Nyugat is támogatott, teljes kudarcba fulladt.

De megemlíthetjük magát Oroszországot is, hiszen 2014 után már a világ második legszankcionáltabb országává vált, mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy részt vegyen a szíriai polgárháborúban, békefenntartóként lépjen fel a karabahi konfliktusban, ismét megjelenjen Afrika államaiban (Líbia, Közép-afrikai Köztársaság, Mali), és végül abban sem, hogy megindítsa az ukrajnai háborút.

Szemben a „nemzetközi közösséggel”

Hogyan lehetséges az, hogy gyakran kiemelkedő természeti erőforrásokkal sem rendelkező, gazdaságilag sok tekintetben elmaradott országok évtizedekig képesek dacolni a „nemzetközi közösség” akaratával? Ennek egyik elsődleges oka éppen az, hogy valójában nem a „nemzetközi közösség”, csupán egyes – általában nyugati – államok akaratáról van szó, amelyek ezeket az intézkedéseket érdekeik érvényesítésére próbálják felhasználni, miközben más, rivális hatalmak éppen azok kijátszásában segíthetnek az érintett országoknak.

Mindez nem új fejlemény, sőt a különböző gazdasági jellegű korlátozó intézkedések ellenségesnek tekintett országokkal szemben történelmileg sem tekinthetőek újdonságnak. Gondoljunk csak a Napóleon által meghirdetett kontinentális zárlatra, amelynek Anglia elszigetelése volt a célja – és amelyet a francia uralom vagy befolyás alá került európai országok minden lehetőségük szerint megpróbáltak kijátszani. Ekkoriban a különböző embargók és blokádkísérletek a nyíltan ellenséges országokkal és azok szövetségeseivel szemben, a katonai műveletek mellett vagy helyett kerültek bevezetésre.

A 20. században azonban a Nemzetek Szövetsége (más néven Népszövetség), majd az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) megalapításával jelent meg a szankciók egy új típusa, amelyeket névlegesen a nemzetközi közösség képviseletében fellépő hatalmak vezetnek be a nemzetközi jogot megsértő, ún. agresszor-államokkal szemben. Az ilyen szankciók egyik korai példái a Nemzetek Szövetsége által Olaszország ellen Etiópia megszállásakor bevezetett korlátozások 1935–36-ban. Ezek nem tudták megakadályozni Etiópia olasz uralom alá kerülését (annak végül csak Olaszország világháborús veresége vetett véget, egy évtizeddel később). Már csak azért sem, mert több, a Nemzetek Szövetségén kívüli hatalom teljes mértékben ignorálta azokat (például a nemzetiszocialista Németország vagy a császári Japán), de még az azokat elvben támogató Nagy-Britannia és Franciaország is igyekeztek kerülni az olyan intézkedéseket, amelyek háborúhoz vezethettek volna Olaszországgal.

Egyrészt, azokat nem a világ összes országa, csupán azok egy csoportja vezeti be, a gyakorlatban tehát céljuk továbbra is az ellenséges országokkal szembeni nemkatonai fellépés, csupán nemzetközi „rendfenntartói” célokkal igazolva. Ez különösen jól látható Kuba esetében, amelyet jelenleg az Egyesült Államok embargója sújt, miközben az ENSZ Közgyűlése immár 29 éve folyamatosan annak eltörlésére szólítja fel Washingtont: tavaly 184 ország támogató szavazata mellett fogadták el az erre vonatkozó határozatot, mindössze két ellenszavazat – az Egyesült Államok és Izrael – mellett.

Most Oroszországgal szemben sem az „egész világ” fogott össze, csupán a Föld országainak körülbelül negyede, miközben Afrika, Ázsia és Latin-Amerika államainak jelentős része továbbra is fenntartja, sőt bővíti kapcsolatait Moszkvával. Mindez jelentős mozgásteret nyújt az érintett országoknak: Oroszország évekig Belaruszon keresztül játszotta ki az európai szankciók egy részét, miközben Belarusz az olcsó orosz olaj révén jut gazdasági előnyökhöz. Az elmúlt években a világ egyik vezető gazdaságának és egyben az Egyesült Államok elsőszámú kihívójának, Kínának köszönhetően is tudtak enyhíteni a szankciós nyomáson az említett országok, hiszen gyakorlatilag mindegyikük jó kapcsolatokat ápol Pekinggel, amely cserébe olcsó nyersanyagokhoz vagy geopolitikai előnyökhöz juthat. Oroszország és Kína jelenléte az ENSZ Biztonsági Tanácsában egyébként is ellehetetleníti az esetek többségében, hogy a Nyugat által renitensnek tartott országokkal szemben minden tagállamra érvényes, kötelező szankciókat vezessenek be.

Az oroszellenes energetikai szankciótervek jelentik ennek legjobb példáját, amelyek már bevezetésük előtt kontraproduktívnak bizonyultak. Az orosz kőolajra és földgázra vonatkozó szankciókkal kapcsolatos találgatások ugyanis felverték a világpiaci árakat egy olyan időszakban, amikor a kereslet eleve meghaladta a kínálatot, ezáltal jelentősen növelve a nyugati államok – és gyakran az átlagfogyasztók – költségeit, miközben extraprofithoz juttatták Oroszországot, és jó alkupozícióba hozták vele szemben Indiát és Kínát. Így maguk a nyugati államok is kénytelenek mérsékelni a szankciós szándékaikat, a gázembargó máig nem került bevezetésre annak folyamatos emlegetése ellenére, a kőolajembargó pedig csak jelentős halasztásokkal és kivételekkel, mivel a teljes és azonnali korlátozás a nyugati államokra nézve vélhetően súlyosabb következményekkel járt volna, mint Oroszország számára.

Arról nem is beszélve, hogy az olajáremelkedés és az oroszellenes embargótervek geopolitikailag is kellemetlen helyzetbe hozták a Nyugatot s főképp az Egyesült Államokat. Március elején az amerikai kormány magas rangú tisztviselői Venezuelába utaztak, hogy Nicolás Maduróval tárgyaljanak a latin-amerikai országot érintő olajembargó enyhítésének lehetőségéről, nemrég pedig az Irán nukleáris programjával kapcsolatos tárgyalások kezdődtek újra, amelyek célja szintén az volt, hogy feloldják vagy legalábbis enyhítsék az iráni kőolajkereskedelemre vonatkozó korlátozásokat (ezek azonban a hírek szerint kudarcba fulladtak).

A szankciók következményei

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a szankciók teljesen súlytalanok és következmény nélküliek lennének, a hatásuk azonban gyakran ellentétes a várthoz képest. Nemcsak nemzetközileg és gazdaságilag hozhatja kellemetlen helyzetbe azokat is, akik bevezetik őket, az Egyesült Államok Nemzetközi Kereskedelmi Bizottságának (USITC) számításai szerint például az amerikai vállalatok évente 1 milliárd dollárnyi bevételtől esnek el a kubai embargó következtében, de az adott országokon belüli folyamatok is másként alakulhatnak.

Mégpedig a gyakorlatilag önként jelentkező külső ellenséggel szemben, arról nem is beszélve, hogy az embargópolitika általában a soft befolyásolási eszközök visszavágásával is jár, így azok a brandek, termékek és kommunikációs panelek, amelyek általában a nyugati modell sikerességét hivatottak alátámasztani, nem vagy csak jóval nehezebben jutnak el az adott ország társadalmához, végsősoron csökkentve a rezsimváltás esélyét. A szankciók egy másik nem várt következménye az adott ország önellátási képességének és globális függésének csökkenése.

Jó példa erre éppen Oroszország, amely már 2014-ben meghirdette az importhelyettesítés politikáját, amely a lehető legszélesebb körben jelentette a nyugatitól független orosz rendszerek, módszerek és termékek kialakítását vagy az arra való felkészülést. De más országokban is hozzájárultak a szankciók egyes ágazatok önálló fejlődéséhez, amelyek gyakran jelentős globális biztonsági kockázatot is jelentenek. Az iráni és észak-koreai atomprogramok is az ezen országok elszigetelésére irányuló törekvések eredményei, de korábban a szintén nemzetközi szankciók által sújtott Dél-afrikai Köztársaság apartheid rendszere is képes volt atomfegyvert építeni. Jóval pozitívabb fejleménynek tekinthető a kubai egészségügyi rendszer kiépítése, amely az erőforrásokban nem bővelkedő szigetország egyik fő közép- és dél-amerikai exportterméke, sőt legitimációs bázisa lett. Kuba a fejlődő országoknak nyújtott egészségügyi támogatásokon és orvosképzési programokon keresztül enyhítette elszigeteltségét, főképp a Szovjetunió összeomlása után. Ezenkívül fejlett és relatíve olcsó egészségügyi rendszerének hála bevételekhez is jut a gyógyászati célú turizmus révén, de közvetlen gazdasági és politikai előnyökhöz is jutott általa, hiszen Venezuelától a helyi egészségügy kisegítése révén jutott olcsó kőolajhoz az elmúlt évtizedekben.

Persze negatív következményei is vannak a szankcióknak, elsősorban a polgári lakosságra nézve. Statisztikailag kimutatható, hogy az amerikai embargó veszélyezteti a nők és gyermekek jólétét, valamint a rákos és AIDS-es kezelésének hatékonyságát is. Venezuelában pedig 2018-ban az 1,7 millió százalékot (!) is meghaladó hiperinfláció tombolt, aminek mértéke 2021-ban „mindössze” 686 százalékot tett ki. Az amerikai szankciók tehát az eleve kiszolgáltatott és munkanélkülivé vált lakosság nyomorát fokozzák, éppen ezért nem meglepő, hogy a venezuelaiak közel 70 százaléka szerint az amerikai szankciók is hozzájárultak az életszínvonaluk csökkenéséhez.

Egyébként nem csak Kuba és Venezuela esetében mutatkozott meg, hogy Washington „járulékos veszteségnek” tekinti az embargó következtében életét veszítő vagy nyomorba süllyedő ártatlan embereket. Ennek talán legillusztrisabb példája az Egyesült Államok 1993–97 közötti ENSZ-nagykövetének, Madeleine Albrightnakaz  elszólása Leslie Stahl 60 perc című műsorában, akit a műsorvezető az 1991-es öbölháború során Irak ellen bevezetett és több mint egy évtizedig fenntartott szankciók kapcsán arról kérdezett, hogy „megérte-e, hogy félmillió iraki gyermek halálát okozták a szankciók”? Albright erre úgy válaszolt, hogy „mi úgy gondoljuk, hogy az ár megérte”. Emlékeztetőül: Szaddam Husszein iraki rezsimjét végül nem a szankciók döntötték meg, hanem az amerikaiak által 2003-ban végrehajtott katonai invázió.

Biró András­–Kosztur András