A XXI. Század Intézet TREND címmel elindított kiadványának második száma a regionális nagy- és középhatalmak felemelkedésével foglalkozik. Kutatásunk során világossá vált, hogy a többpólusú világrend folyamatban lévő kialakulása közepette a hatalmát valamilyen formában megőrző Egyesült Államok mellett legalább akkora súllyal kell számolni az élre törő Kínával, rögtön utánuk azonban számolni kell a Pekinggel szövetséges Oroszországgal, valamint a potenciális nagyhatalom Indiával. Aztán pedig utóbbi regionális vetélytársával, Pakisztánnal, és a Közel-Keleten egymással hol együttműködő, hol rivalizáló török–iráni–szaúdi hármassal, a kiemelkedő gazdasági lehetőségek előtt álló Indonéziával, valamint az önállósódó Latin-Amerika (különösen Brazília) és a fölemelkedőben lévő Afrika államaival (főképp Dél-Afrika). Minden bizonnyal ezek a regionális nagy- és középhatalmak lesznek azok a világrendszerváltók, akik a folyamatban lévő nemzetközi átalakulást előmozdítják. 

A XXI. Század Intézet Trend címet viselő kiadványsorozata kurrens, de középtávon is aktuális témákat dolgoz fel. A második szám a regionális nagy- és középhatalmak felemelkedését vizsgálja.

Előtérben a világrendszerváltók

A bipoláris világrend (1945–1991) után az Amerikai Egyesült Államok negyedszázadon keresztül egypólusú kísérletbe fogott, azonban hamarosan új kihívója akadt Kína képében, amelyhez Washington több régi riválisa (Irán, Oroszország) is csatlakozni látszik. A globális vezető szerepért zajló új – és a 20. század második felében ismerttől sok mindenben eltérő – hidegháború mellett azonban egy másik folyamat is zajlik. Ez a globális Dél regionális nagy- és középhatalmainak felemelkedése, amelyek önálló, pragmatikus érdekérvényesítésre törekvő politikájuk, valamint demográfiai, gazdasági és olykor kulturális potenciáljuk révén egyre nagyobb súlyt képviselnek a világban. A többpólusú világrend folyamatban lévő kialakulása közepette a hatalmát valamilyen formában megőrző Egyesült Államok, az élre törő Kína és a vele szövetséges Oroszország mellett már most egyre inkább számolni kell a potenciális nagyhatalom Indiával és regionális vetélytársával, Pakisztánnal, a Közel-Keleten egymással hol együttműködő, hol rivalizáló török–iráni–szaúdi hármassal, a kiemelkedő gazdasági lehetőségek előtt álló Indonéziával, valamint az önállósódó Latin-Amerika (különösen Brazília) és a fölemelkedőben lévő Afrika államaival (főképp Dél-Afrika).

Ebből is látszik, hogy a korábbi, egypólusú nemzetközi rendszer – amely 1991 és 2016 között intakt volt és az USA „unipoláris pillanatának” (Charles Krauthammer) korszakká bővítését jelentette – természetére nézve joggal nevezhető „liberális nemzetközi rendnek” (Liberal International Order), melyet azonban manapság két kihívás is ér. Egyfelől az eurázsiai, szűkebben kínai fenyegetés részéről, másfelől pedig az ezzel politikai-gazdasági értelemben egyre inkább összefüggésben álló globális Dél felől. Utóbbi országcsoporthoz tartoznak azok a feltörekvő hatalmak, amelyek a nyugati integrációkon jobbára kívül élve változó szövetségesi kapcsolatokat építettek ki egymással, Kínával és Oroszországgal, de adott esetben gazdasági-kereskedelmi és/vagy katonai-politikai tekintetben kapcsolódhatnak a legfejlettebb országokat tömörítő integrációk egyikéhez-másikához is (EU, G7, NATO, Quad), amint ezt teszi India, Szaúd-Arábia vagy Törökország.

Ebben a változásban, vagyis a párhuzamosan érvényesülő szellemi és geopolitikai világrendszerváltásban a maguk erejének megfelelő mértékben vállalnak egyre növekvő szerepet az olyan felemelkedő nagyhatalmak, mint India, az Elő-Ázsiától a Közel- és Közép-Keleten át egészen Délkelet-Ázsiáig megtalálható regionális középhatalmak (Indonézia, Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország), valamint Latin-Amerika és Afrika független államai, illetve ezek főképviseletében Brazília és Dél-Afrika.

Nem-nyugati integrációk előnyben

A regionális nagy- és középhatalmak előtérbe kerülésének különös aktualitást ad az idei év elején-közepén bekövetkezett két nagyjelentőségű fejlemény: 1) a BRICS-országcsoport résztvevők tekintetében való duplájára bővülése és 2) a Sanghaji Együttműködés Szervezetéhez csatlakozók gyarapodása. Az első kapcsán a szervezethez hivatalosan felvett Argentínáról, az Egyesült Arab Emírségekről, Egyiptomról, Etiópiáról, Iránról és Szaúd-Arábiáról van szó, azaz három kontinens összesen hat országáról, utóbbi kapcsán pedig Irán társulásáról. E két lépés a multipolarizáció szempontjából összefügg és illeszkedik a világrendszerváltásként leírható folyamatba.

Egyfelől mindkettő a globális Dél gazdasági integrációs keretének tekinthető, melyek közül az első, kontinensközi együttműködéshez tartozó öt alapország (Brazília, Dél-Afrika, India, Kína, Oroszország) immár a gazdasági bővülési ütemét tekintve lehagyta a G7-eket, vagyis a legfejlettebb, a nyugati integrációba tartozó országokat (Japán, Franciaország, Kanada, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország, USA + EU). A második országcsoport, azaz a „sanghajiak” pedig földrajzi értelemben jelentik a legnagyobb összefüggő integrációs teret, hiszen Kína és Oroszország révén lefedik Eurázsia északi-keleti részét, Indiával és Pakisztánnal teljes Dél-Ázsiát és kis híján Közép-Ázsia egészét (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán). S ekkor még a partnerségben vagy megfigyelői státuszban lévő „társutasokkal” nem is számoltunk, ahogy a konkrét csatlakozási szándékot kinyilvánítókkal sem.

Másfelől a BRICS és a Sanghaji Együttműködés kezd konvergálni egymással, több ország (India, Irán, Kína, Oroszország) mindkettőnek tagja, a „sanghaji” Kazahsztán jelezte csatlakozási szándékát a BRICS-hez, Törökország pedig mindkét fórum iránt érdeklődik, továbbá az olyan regionális szervezetek, mint az Eurázsiai Gazdasági Unió és az ASEAN szintén kapcsolódik hozzájuk. Mindez egyre inkább egy olyan, önmagában is sokféle integrációs halmazokból álló keretrendszer formálódására utal, amelyben akadnak ugyan ellentétek (mint az indiai–kínai, az indiai–pakisztáni, az indonéz–kínai), viszont jelzésértékű módon kínai közvetítéssel megvalósult történelmi békülések is (iráni–szaúdi relációban).

Harmadszor 2022–23 folyamán éppen a globális Dél meghatározó gazdaságai – különösen Brazília, Kína és Oroszország – részéről merül föl egyre gyakrabban a bilaterális kereskedelem, sőt a többoldalú, úgymint BRICS-en belüli és „sanghaji” országok közötti kereskedelem tekintetében a dolláralapú elszámolás kikerülése. Miközben az már nem is megy újdonságszámba, hogy ezen integrációk évek óta – a közös nyilatkozatokban programszinten is bevallottan – a multipoláris világrend kialakulásának motorjai, amelyek a kölcsönös együttműködés és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvei mentén szerveződnek. Ez már nem csak infrastrukturális, gazdasági és kereskedelmi együttműködést jelent, hanem világpolitikai, sőt esetenként katonai kooperációt is, amely az iráni–kínai–orosz hadgyakorlatokon túl közös regionális fellépésre is képesít, például Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten.

Negyedszer pedig a nem-nyugati integrációk és infrastruktúrák erősödése-bővülése (ASEAN, BRICS, Eurázsiai Gazdasági Unió, Övezet és Út kezdeményezés, Sanghaji Együttműködés) határozottan arra mutat, hogy a Föld öt kontinense közül Afrika és Ázsia integrációja – önmagukba vetten és egymással is – erősödik, amelyekhez mind szorosabban kapcsolódik az amerikai kontinens középső és déli része, míg Európa nyugati fele, miután leszakad Eurázsia nagyobbik feléről, az amerikai kontinens északi részével szövetkezik. Ebből azonban nem egy új bipoláris rendszer körvonalazódik (a hidegháborúhoz hasonlatos Nyugat–Kelet felosztás mentén), hanem egy nagyterek (Afrika, Eurázsia, Dél-Ázsia, Délkelet-Ázsia, észak-atlanti térség, Latin-Amerika) alapján elrendeződő multipoláris berendezkedés.

Új, többpólusú világrend

A 2020-as évek első harmadában minden korábbinál jobban regisztrálható a regionális nagy- és középhatalmak fölemelkedése, ami jól látható egyéni gazdasági és katonai érvényesülésükön túl immár összekapcsolódásukat is eredményezi. Ez a folyamat modellértékűnek tekinthető egy olyan új világrend kialakulása szempontjából, amelyben 1) az egy- és kétpólusú berendezkedés helyett a multipolaritás jellemző, 2) a globalizáció szerkezete átalakul, mert előtérbe kerülnek a nagyterekbe szerveződő országcsoportok vagy éppen a kontinenseken átívelő együttműködések, 3) az amerikai hegemónia erőteljes gyengülése tapasztalható, az unipoláris kísérlet nem tér többé vissza, a nyugati–észak-atlanti szövetség mellett megjelenik az eurázsiai és az ehhez is kapcsolódó, de önmagában is tagolt globális Dél pólusa, végezetül 4) a korábbi világrendszer szellemi alapjai jelentősen módosulnak, hiszen az egyoldalúan deklarált „liberális nemzetközi rend” helyébe egy területiséghez kapcsolódó és kölcsönös együttműködésen alapuló sokféleség lép.

A TREND második száma pdf-formátumban ide kattintva letölthető.