A 2021-es év során Ukrajna többször is a nemzetközi figyelem középpontjába került, miután a határai közelében zajló vélt vagy valós orosz csapatösszevonások miatt felmerült a kelet-ukrajnai konfliktus eszkalációjának veszélye. Ezzel párhuzamosan a Nyugat, valamint az Oroszország és Kína között formálódó szövetség közötti hidegháborús feszültség is növelte az ukrán–orosz ellentétek jelentőségét. Olyannyira, hogy Ukrajna az amerikai–orosz tárgyalások központi témájává vált év végére.

A XXI. Század Intézet elemzésében megvizsgáljuk, miért jutott vakvágányra a kelet-ukrajnai békefolyamat, és miért nőtt meg az ukrán kérdés szerepe az Egyesült Államok és Oroszország viszonyában.

Zsákutcában a minszki békefolyamat

A kelet-ukrajnai konfliktus megoldásáról papíron már 2015-ben megállapodás született Minszkben, azonban azóta szinte semmilyen előrelépés nem történt a konfliktus befejezését illetően. A problémát az okozza, hogy a felek eltérően értelmezik a minszki megállapodások tartalmát, olyannyira, hogy még a szembenálló felek kilétét illetően is más az álláspontjuk. Míg Oroszország szerint a Donecki és Luhanszki megyék területén zajló konfliktus Ukrajna belügye, addig Kijev szerint az ország ellen orosz agresszió zajlik, az ún. szakadár népköztársaságok csupán Moszkva proxyjai, hadseregeiket pedig zsoldosok és orosz reguláris egységek alkotják. De másképp értelmezik a felek a szakadár területeknek ukrán fennhatóság alá való esetleges visszatérésüket követően megadandó különleges státuszt is. Az oroszok szerint ennek állandó, alkotmányban rögzített jellegűnek kell lennie, és felmentést kell adnia az Ukrajnában az elmúlt években hozott nyelvi és emlékezetpolitikai jogszabályok, azaz az ukránosítás és a „dekommunizáció” alól. Kijev azonban a különleges státuszt csak ideiglenes jelleggel és erős korlátozásokkal adná meg, többek között az is felmerült, hogy a terület lakóit vagy azok egy részét – az ún. kollaboránsokat – évekre kizárnák az országos választásokon történő részvételből.

Az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró nézetkülönbség az ún. Steinmeier-formula körül alakult ki, mivel Moszkva szerint ez azt irányozza elő, hogy az ukrán hadsereg csak a szakadár területeken ukrán törvények szerint megtartott önkormányzati választások után vehetné ellenőrzése alá az érintett orosz–ukrán határszakaszt, míg Kijev szerint éppen ellenkezőleg, a választásokra csak azután kerülhet sor, miután a terület ukrán ellenőrzés alá került.

Nehezíti a térség jövendő reintegrációját az a tény is, hogy az orosz vezetés egyre több lépést tesz a Donyec-medence (Donbasz) lakóinak Oroszországhoz való integrációja érdekében. A térség közel 600 ezer lakója kapott már orosz állampolgárságot, akik a tavalyi parlamenti választásokon is részt vehettek, de számos szociális intézkedést is kiterjesztettek a szakadár területeken élő orosz állampolgárokra. Nem is beszélve arról, hogy jelenleg orosz tőkével zajlik az elmúlt években leállított üzemek újraindítása is – amelyek természetesen elsősorban Oroszországgal üzletelhetnek majd, már csak az Ukrajna részéről fenntartott blokád és a nemzetközi szankciók miatt is.

Oroszország szerint a kérdés le van zárva, és a félsziget az ország szerves részét képezi, ezt azonban sem Ukrajna, sem a nemzetközi közösség nagy része nem ismeri el, Kijev pedig mindent megtesz azért, hogy napirenden tartsa a félsziget kérdését is. Ennek érdekében rendezték meg például 2021 augusztusában, Ukrajna függetlenségének harmincadik évfordulójára időzítve a Krími Platform nevű rendezvényt. Moszkva azonban elfogadhatatlannak tartja, hogy a Donyec-medence és a Krím-félsziget kérdése bármilyen módon összekapcsolódjon, hiszen az egyiket ukrán, a másikat orosz belügynek tekinti.

Mivel álláspontjából egyik fél sem engedn, a békefolyamat gyakorlatilag 2016-ban megtorpant. Bár 2019-ben, a háború egy év alatt való lezárásával kampányoló Volodimir Zelenszkij elnökké választása után úgy tűnt, a tárgyalások kimozdulnak a holtpontról, valójában csupán az orosz–ukrán kapcsolatok mélypontja került közelebb, 2021-re pedig már állandó vált az eszkaláció veszélye. Előbb tavaly tavasszal, majd ősz végén járta be a világsajtót a hír, miszerint az oroszok csapatösszevonásokba kezdtek az ukrán határ közelében. Bár több ilyen tudósításról kiderült, hogy valójában az ukrán határtól több száz kilométerre történő vagy éppen évente rendszeres jelleggel megismételt gyakorlatokat néztek inváziós készülődésnek, a feszültség így is érezhetően megnőtt Moszkva és Kijev között, ehhez azonban a globális erőviszonyok átalakulása is hozzájárult.

Új hidegháború kezdődött?

Az 1990-es évek óta a globális hegemón szerepében fellépő Egyesült Államok 2021-re mondhatni világpolitikai zsákutcába kormányozta magát, amely egy új hidegháború kialakulásával fenyeget, amelyből már korántsem biztos, hogy Washington kerülne ki győztesen. Az Egyesült Államok a hidegháborús beidegződések nyomán és a putyini Oroszország külpolitikájának önállósodását látva a nyomásgyakorlást részesítette előnyben Moszkvával való kapcsolataiban.

Ekkorra azonban már világossá vált, hogy az USA valódi kihívója Kína, amely gazdasági növekedése mellett immár nemzetközi politikai befolyásának kiterjesztése tekintetében is felvette a versenyt az amerikaiakkal. Donald Trump elnöksége idején ennek az új helyzetnek megfelelően próbálta megerősíteni az Egyesült Államok pozícióit, az amerikai establishmenttel szembemenve időnként békülékenyebb hangnemet ütve meg Oroszországgal is, miközben Kínával egyre élesebben konfrontálódott.

Ennek a folyamatnak az eredménye végül az lett, hogy 2021 elejére az Egyesült Államok és Kína egymás nyílt ellenfeleivé váltak. Oroszország egyre nagyobb mértékben Kína mellé sodródott, Moszkva és Peking egyre gyakrabban deklarálták világpolitikai tevékenységük összehangolásának szándékát, miközben a Trumpot váltó Joe Biden, aki a nyugati világ Trump által „lerombolt” egységének helyreállítójaként lépett fel, meghirdette az új globális szembenállás amerikai doktrínáját, demokráciák és autokráciák versenyét vizionálva a közeljövőben.

A „régi” hidegháború idején Henry Kissinger neve fémjelezte azt a stratégiát, melynek keretében az USA a kommunista blokk egységét megakadályozandó, fő riválisával, a Szovjetunióval szemben a szintén kommunista Kínával való kapcsolatok rendezése mellett döntött. Ezzel mondhatni ellentétes elképzelés a „nagyobb Nyugat” gondolata, amely a nyugati–orosz kapcsolatok rendezését tartja szükségesnek a Kínával való konkurenciaképesség fenntartása érdekében. Az amerikai politikában az elmúlt évtizedben is tovább élő, „régi” hidegháborúra jellemző beidegződések, valamint a külpolitikai célok belpolitikai csatározásoknak való alárendelése ahhoz vezetett, hogy mindkét fenti opció megvalósítása ellehetetlenült. Ennek következtében Washington két legnagyobb politikai, katonai és gazdasági riválisa minden eddiginél szorosabb mértékben egymásra talált. Ennek a zsákutcás helyzetnek a felismerése vezethetett ahhoz, hogy a konfrontatív retorika fenntartása, sőt fokozása ellenére az elmúlt időszakban egyre gyakoribbá váltak a magas szintű amerikai–orosz egyeztetések.

Az amerikai–orosz tárgyalások tétje

Az elmúlt időszakot az amerikai–orosz, illetve tágabban a nyugati–orosz konfrontáció fokozódása jellemezte. A világsajtó heteken keresztül a közelgő Ukrajna elleni invázióval riogatott – miközben ezt, bár felemás módon, de az ukrán vezetés is cáfolta –, a zöldek kormányra kerülése után Németországban ismét felmerült az Északi Áramlat 2 beüzemelésének megakadályozása, a republikánus Mitt Romney pedig John McCain szavait megismételve egyenesen „országot játszó benzinkútként” hivatkozott Oroszországra. Ebbe a sorba illeszthető az is, hogy az RT orosz állami tévécsatorna német nyelvű adását a YouTube-ról és a műholdas sugárzásról is letiltották. Eközben tovább folytak a kölcsönös diplomata-kiutasítások és visszahívások, amelyek legsúlyosabb lépéseként Oroszország megszakította hivatalos kapcsolatait a NATO-val.

Ekkor Joe Biden minden eddiginél súlyosabb szankciókkal fenyegette meg Oroszországot abban az esetben, ha megtámadná Ukrajnát. Ezalatt sokan elsősorban Oroszországnak a SWIFT nemzetközi pénzügyi kommunikációs rendszerről történő leválasztását értik, vannak azonban olyan vélemények is, melyek szerint egy ilyen lépés hosszabb távon nagyobb károkat okozna a Nyugatnak, mint Oroszországnak, ráadásul szűkítené a jövőbeli nyomásgyakorlási lehetőségeket.

Mélyponton vannak az orosz–ukrán kapcsolatok is. Miközben ukrán részről a sajtón keresztül többször felvetették egy közvetlen elnöki találkozó lehetőségét, a Kreml ettől elzárkózik, mivel csak az ukrán–orosz kétoldalú kapcsolatokról hajlandóak tárgyalni, amelynek sem a Donbasz, sem a Krím kérdése nem része szerintük, míg Kijev éppen ezeket a kérdéseket vitatná meg. Jellemző, hogy Dmitrij Medvegyev volt elnök és miniszterelnök, az orosz Biztonsági Tanács elnökhelyettese egy nemrég megjelent véleménycikkében egyenesen az ukrán vezetéssel való kapcsolatok fenntartásának értelmetlensége mellett érvelt. Nem segítik elő a kapcsolatok rendezését az alacsonyabb tisztségeket betöltő hivatalnokok és politikusok kölcsönös fenyegetőzései sem (ukrán részről Moszkvát rakétatámadással, orosz részről Ukrajnát államiságának megszüntetésével fenyegették meg többek között), ahogy a Kelet-Ukrajnában továbbra is mindennapos, áldozatokkal járó összetűzések sem. Ukrajnát már nyugati partnerei is óvatosságra intették azt követően, hogy a tűzszüneti megállapodásokat megsértő módon az ukrán hadsereg bevetette a Törökországtól vásárolt Bayraktar harci drónokat a kelet-ukrajnai frontvonalon, az orosz külügy pedig azt nehezményezte, hogy az ukrán hadsereg személyi állományának közel felét a Donyec-medence közelében vonták össze.

Oroszország a maga részéről szintén egyre türelmetlenebb hangnemet üt meg. Vlagyimir Putyin és az orosz vezetés két „vörös vonalat” jelölt ki az Egyesült Államokkal és Ukrajnával való kapcsolatokban. Az egyik a Donbasz kérdésének rendezése: az orosz elnök egyértelművé tette, hogy amennyiben Kijev katonai úton kívánja rendezni a konfliktust, abban az esetben Oroszország nyíltan és széleskörűen beavatkozik majd a szakadárok oldalán. A másik ilyen pont Ukrajna – valamint más volt szovjet tagállamok – NATO-tagsága. December végén a védelmi minisztériumban mondott beszédében Vlagyimir Putyin kijelentette, hogy Oroszország számára elfogadhatatlan, hogy nagyerejű támadó fegyverrendszereket helyezzenek el a szomszédjában, segítője, Jurij Usakov pedig Putyin és Biden évvégi telefonbeszélgetését kommentálva azt mondta, ilyen esetben Oroszország pont úgy fog viselkedni, ahogyan azt az Egyesült Államok is tenné, a kubai rakétaválságra utalva.

Putyin ennek nyomán felvetette, hogy a NATO-nak kötelezettséget kellene vállalnia a szövetség keleti bővítésének leállítására, mintegy utólagosan betartva az állítólag Mihail Gorbacsovnak tett és többszörösen megszegett ígéretet, miszerint Németország újraegyesítését követően az észak-atlanti szövetség már nem terjeszkedik tovább kelet felé. Bár Washington alapvetően elutasította Putyin felvetését, mondván, egyes országok NATO-hoz való csatlakozása az adott szuverén állam és a szövetség ügye, amelybe harmadik félnek beleszólása nincs, a január 10-én kezdődő tárgyalások egyik témája várhatóan éppen ez lesz.

A két elnök közötti decemberi hosszabb egyeztetést megelőzően az amerikai védelmi költségvetés tervezetébe számos szankciós elem, így az Északi Áramlat 2 elleni büntetőintézkedések és az orosz állampapírok vásárlásának tilalma is bekerült, amelyek azonban az egyeztetést követően azonnal ki is kerültek. A NATO-tárgyalások kapcsán viszont orosz részről merült fel az a követelés, hogy a szövetségnek az 1997-es pozícióihoz kellene visszavonulnia. Ezt egyébként éppen az a Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes mondta, aki a jövő heti tárgyalásokon az orosz delegációt vezeti majd.

Az agresszív hangnem ellenére is van esély valamiféle megállapodásra, hiszen az amerikai–orosz, illetve nyugati–orosz ellentétek növekedése végső soron mindkét féllel szemben Kína malmára hajtja a vizet. A megállapodás esélyeit növeli, hogy Európa energetikai téren jelentős részben függ Oroszországtól, ráadásul az eddigi szankciók is komoly veszteséget okoztak az EU számára, így az USA európai szövetségesei vélhetően kevésbé szívesen vállalnának fel újabb, a korábbiaknál is erősebb konfrontációt.

Ugyanakkor Oroszország gyors és konkrét eredményeket vár a tárgyalásoktól, újabb szankciók esetén pedig a kapcsolatok megszakításával fenyegette meg Washingtont. Biden kompromisszum-lehetőségeit azonban rontja az amerikai belpolitikai helyzet, ugyanis, miután éveken keresztül a demokraták vádolták Putyin-barátsággal a republikánus Trumpot, most az ellenzékbe került republikánusok neveznek minden Oroszország felé tett lépést az amerikai érdekek elárulásának. Ehhez társul még az elnök csökkenő népszerűsége is, amin egy nagyszabású, kölcsönösen előnyös nemzetközi megállapodás megkötése segíthet, a Moszkvának tett túlzó engedmények azonban tovább ronthatnak. Márpedig a posztszovjet államok NATO-hoz való csatlakozásának – még ha csak elméleti – lehetőségéről való lemondás a tavalyi afganisztáni kudarc után újabb presztízsveszteséget jelentene a hegemón szerepéből egyre jobban kieső Egyesült Államoknak. Kérdés, hogy Oroszország megelégszik-e jelenleg kevesebbel.