November 6-án összeomlott a német kormánykoalíció, miután Olaf Scholz kancellár az adósságfékszabály és azzal összefüggésben a német költségvetés körül kialakult heves viták miatt kirúgta Christian Lindner pénzügyminisztert, aminek hatására a Szabaddemokrata Párt (FPD) is kilépett a kormányból. Németország hivatalosan is kormányozhatatlanná vált, a szociáldemokrata–zöld kabinet kisebbségi pozícióba szorult, a 2025-ös költségvetés egy részére viszont még mindig nincs meg a fedezet, a gazdaság húzóágazatai mélyrepülésben vannak, a nagyvállalatok tömeges elbocsátásokat helyeznek kilátásba, a gazdaság pedig 2023 után várhatóan az idei évben is recesszióban marad. Ilyen körülmények között kerül sor tehát 2025. február 23-án előrehozott választásokra.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatójának legújabb elemzése az Ampel-koalíció összeomlásának okait ismerteti, valamint az előrehozott választások esélyeit latolgatja a német pártrendszer válságának tükrében.

Megbénult a német parlament

A német kormánykoalíció 2021. decemberi megalakulása óta többször is az összeomlás szélére került, amelynek legfőbb oka abban rejlett, hogy az FDP fiskálisan konzervatív alapállásából adódóan elutasította a német állam túlzott eladósítását, ez pedig permanens vitákat gerjesztett a koalíció tagjai között. A kormányzás első két éve során a kabinet képes volt megkerülni az adósságfékszabályt, amely 2009 óta megtiltotta a szövetségi államnak, hogy a bruttó hazai össztermék 0,35 százalékánál jobban eladósítsa magát, miután a koronavírus-világjárvány hatásainak ellensúlyozására létrehozott vészhelyzeti alapból képes volt finanszírozni kiadásait. Azonban a 2024-es költségvetés elfogadása előtt az alkotmánybíróság úgy határozott, hogy alkotmányellenes lenne a COVID-19 alapból visszamaradt hitelt az ország zöld programjának finanszírozására fordítani. Ezen döntés következtében egy 60 milliárd eurós költségvetési hiány keletkezett, amire válaszul a német kormány megszorításokat vezetett be, csökkentette az ún. klímaalapot, valamint növekedésösztönző beruházásokat is leállított. Noha a kormányzásképtelenség egyre szembetűnőbbé vált, az Ampel-koalíció támogatottsága 30 százalék alá esett, Türingiában és Szászországban marginális erővé váltak a koalíció pártjai, a kormány majdnem túlélte a 2024-es évet is. Még a 2025-ös költségvetésben is sikerült megállapodnia a szociáldemokratáknak, zöldeknek és liberálisoknak, azonban Christian Lindner pénzügyminiszter megkongatta a vészharangokat és jelezte, hogy 12 milliárd eurónyi tervezett kiadásnak egyelőre még semmilyen formában nincs fedezete.

A pénzügyminiszter ezért – eredetileg a koalíciós partnereknek szóló – 18 oldalas politikai dokumentumban gazdasági irányváltására szólított fel, amelyben többek között adókedvezményeket szorgalmazott a vállalatok számára, csökkenteni akarta az ukrán menekültek munkanélküli juttatásait, valamint szintén csökkentette volna az átideologizált zöldítésre fordított keretösszeget. A felsorolt ügyekhez ideológiai alapon közelítő szociáldemokraták és zöldek számára mindez elfogadhatatlan volt, Lindner reformjavaslatát provokációként értékelték, és inkább az adósságfék kiiktatásával teremtették volna elő a hiányzó eurómilliárdokat. Az apátiát végül az oldotta fel, hogy november 6-án Scholz menesztette Lindnert, amivel párhuzamosan az FDP is távozott a kormányból, ezzel hivatalosan is felbomlasztva a koalíciót. A 733 főt tömörítő Bundestagban mindössze 324 széke maradt a kisebbségbe szoruló szociáldemokrata–zöld kormánynak.

A kormány összeomlása után rögvest megkezdődtek a politikai alkudozások Olaf Scholz SPD-je, valamint a legnagyobb ellenzéki párt, a Friedrich Merz vezette CDU között, amelyeknek eredményeként december 16-án bizalmi szavazás lesz a kancellár pozíciójáról, 2025. február 23-án pedig előrehozott választásokat tartanak az országban. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a törvényhozás megbénulásával a kisebbségi kormány számára kiemelten fontos ügyekben (például az állampolgári segély, a lakhatási válság vagy az adósságfék esetében) aligha születik döntés, ám a kisebb horderővel bíró kérdésekben a CDU hajlandó együtt szavazni a kormánnyal.

Zsugorodó fősodor

Habár a februári előrehozott választás legfőbb esélyese a CDU/CSU, amely a felmérések szerint a szavazatok 32–34 százalékára számíthat, a legnagyobb nyertes mégis a 17–19 százalék körül mért AfD lehet, amely jelentős előrelépést tehet a 2021-ben elért 10,4 százalékhoz képest. Már a júniusi európai parlamenti választások során is láthatóvá vált, hogy a párt elleni összehangolt – és sokszor mesterkélt – támadások az állami finanszírozás ellenére sem érik el a szavazók tömegeit elrettentő hatást. Sőt, a párt szimpatizánsai a leginkább világnézetileg elkötelezettek, hiszen az EP-választáson úgy végzett közel 16 százalékos eredménnyel a második helyen az AfD, hogy saját listavezetőjét eltiltotta a kampányolástól, valamint a részvételi arány 1979 után a második legmagasabb volt. Az ország keleti felén tartott őszi választások során pedig valóságos erődemonstrációt tartott a nemzeti szuverenista erő: Türingiában történelmi győzelmet aratott, míg Brandenburgban és Szászországban egyaránt egy hajszállal lemaradva végzett a második helyen. Mindhárom tartományban a szavazatoknak közel harmadát szerezte meg a párt, ami erőteljesen utal arra, hogy új időszámítás kezdődött a német politikában. Az Ampel-koalíció pártja marginalizálódtak, vagy egyenesen be sem jutottak a felsorolt tartományi parlamentekbe, a CDU pedig csak saját elvei elárulása árán képes a politikai kordonon kívül tartani, és ezáltal a hatalomból kizárni az AfD-t.

Kissé vágyvezérelt lenne az ország keleti felén lezajlott választásokból messzemenő és sarkalatos következtetéseket levonni, – mivel a fősodorhoz tartozó pártok, tehát a CDU, az SPD, a zöldek és az FDP jóval gyengébben teljesítenek a szövetségi támogatottságukhoz képest –, mégis az AfD és a BSW előretörése egyfajta lakmuszpapírként jelezte a német politikai rendszer gyökeres átalakulását. Keleten a BSW egyenesen királycsinálóvá vált, ám ahogyan arra a szászországi koalíciós tárgyalások zátonyra futása rávilágított a párt nem kíván asszisztálni a hatalmi kartell fenntartásához, amennyiben a választói felhatalmazásból adódó békepárti elvárásai teljesülésére nem kap garanciákat. Olybá tűnik, hogy a BSW országos szinten is képes megvetni a lábát, hiszen az alig egy éve alakult pártnak a kutatások szerint átlagosan 7 százalékkal jó esélye van bekerülni a Bundestagba a februári választások után.

Az egykori Ampel-koalíció pártjainak kilátásait illetőleg nem sok bizakodásra okot adó fejlemény javítja esélyeiket: a legutóbbi szövetségi választás óta az SPD tíz százalékot veszített, a zöldek négyet, a liberálisok hetet. A felmérések szerint Olaf Scholz pártját a szavazók 15–16 százaléka támogatja, Bündnis 90/Die Grünen 10–11 százalékra számíthatna, míg az FDP-nek már az 5 százalékos bejutási küszöb megugrása is siker lenne.

Ha az FDP nem jut be a Bundestagba, akkor a hagyományos erőviszonyok felborulása nagy valószínűséggel azt fogja eredményezni, hogy a CDU számára csak a zöldek, vagy a szociáldemokraták jöhetnek számításba a kormányalakítás terén. Könnyen megeshet az is, hogy mindkét párttal koalícióra kell lépnie a centrista formációnak, ami nem sok változást ígérne a német politika dinamikáját illetően. Noha a CDU az utóbbi években valóban próbálta ellensúlyozni a korábbi balratolódása kudarcait, kereszténydemokrata és konzervatív gyökereihez nem sikerült visszatérnie. Az összképet tekintve pedig az mondható el, hogy Merz elnöksége alatt tovább folytatódott a párt balratolódása, többek között bármiféle együttműködést kizárt az AfD-vel, kiállt az LMBTQ-párok örökbefogadási joga mellett és bevezette az 50 százalékos női kvótát a testületi posztokra, ami az alkalmasság, a teljesítmény és a tudás helyett ideológiai célokat szolgál. Mindebből adódóan pedig a politikai paletta jobboldalán lévő pozíciókat már az AfD oly mértékben foglalta el sikerrel, hogy a CDU a centrumban ragadt.

Amennyiben megvizsgáljuk a pártok szavazóbázisának mozgási dinamikáját az elmúlt években, ezt az állítást az is alátámasztja, hogy a CDU-tól a 2021 szeptemberi szövetségi választás és 2024 júniusi EP-választás között 570 ezer szavazó pártolt át az AfD-hez, 1,3 millió szavazó pedig a bizonytalanok kategóriájába sorolódott át. A párt támogatottságának növekedését az Ampel-koalíció pártjaiból kiábránduló szavazók katalizálták: a szociáldemokratáktól közel 1,5 millió (!), a liberális FDP-től 1,1 millió, a zöldektől pedig 560 ezer szavazó pártolt át a CDU-hoz. Az elmúlt egy év tartományi választásai során, tehát Bajorországban és Hessenben, valamint Brandenburgban, Szászországban és Türingiában is az a kép rajzolódott ki, hogy a CDU immár a progresszív baloldali szavazókat vonzza magához, míg az AfD a korábbi bizonytalanok mellett a kiábrándult CDU-sokat képes megszólítani.

A legvalószínűbb forgatókönyv szerint tehát a CDU kiegyezik az országot az utóbbi három évben válságba kormányzó erőkkel, ami aligha esik egybe a választók elvárásaival. Három éve az AfD alig 10 százalékot szerzett, míg most a politikai palettán megjelenő BSW-vel kiegészülve könnyen elérheti a 25 százalékot azoknak az aránya, akik egy rendszerellenzéki pártra teszik le voksukat.

Rajtvonalnál felsorakozva

Bár az előrehozott választásra csak februárban kerül sor, a pártok többsége már most készen állna arra, hogy megmérettesse magát. Mivel az Ampel összeomlására régóta számítani lehetett, a pártok még időben lefolytatták belharcaikat, hogy megválasztott kancellárjelöltjük mögé egységesen felsorakozva álljanak készen egy új választásra.

A CDU kancellárjelöltje az a Friedrich Merz lesz, akinek a pártvezetői pozícióját igaz, kissé megingatta, hogy korábbi ígéretével ellentétben a BSW-vel mégis hajlandó együttműködni az ország keleti felén, ám végül nem engedett a párton belüli elégedetlenkedőknek, amikor karnyújtásnyira került tőle azon több mint két évtizede dédelgetett ambíciója, hogy az ország kancellárjává váljon. Az AfD Alice Weidel vezetésével méretteti meg magát, aki a CDU-val való koalícióra nyitottnak mutatkozna, ám ennek valószínűsége Merz AfD-ellenes álláspontja miatt szinte kizárt. A szociáldemokraták hivatalosan a januári pártkongresszuson akarják véglegesíteni a kancellárjelöltet, amelynek a legfőbb esélyese a katasztrofális kormányzás ellenére Olaf Scholz. A kancellár esélyeit növeli, hogy a párt társelnökei, Saskia Esken és Lars Klingbeil, valamint Rolf Mützenich frakcióvezető és Matthias Miersch főtitkár is kitartanak mellette. Azonban megjelentek már azok a főként Észak-Rajna-Vesztfália tartományból származó hangok is, amelyek szerint az SPD jobb esélyekkel indulna neki a választásnak, amennyiben Boris Pistorius védelmi miniszter lenne a párt kancellárjelöltje. Pistorius egyébként beiktatása óta vezeti a legnépszerűbb német politikusok listáját, amelyen Scholz mindössze a 19. (!) helyen szerepel, többek között Alice Weidel, Robert Habeck, Christian Lindner és Annalena Baerbock mögött.

A zöldek wiesbadeni pártértekezletük során 96 százalékos többséggel Robert Habeck gazdasági minisztert hivatalosan is megválasztották kancellárjelöltként, aki amellett, hogy oroszlánrészt vállalt a német ipar padlóra küldésében, saját könyvében vallotta be, hogy „a hazaszeretettől mindig hányingere volt”. A BSW elnöke Sahra Wagenknecht úgy nyilatkozott a kancellárjelöltség kapcsán, hogy pártja jelenlegi támogatottsága miatt még akkor sem vállalná, ha a BSW „tíz százalékon állna, mint a zöldek, akik még mindig a megbukott Habeck gazdasági minisztert küldik a versenybe kancellárjelöltként.” Az 5 százalékos bejutási küszöb megugrásáért küzdő pártok közül az FDP és a Linke szintén nem állít kancellárjelöltet, ami helyzetüket tekintve reális helyzetértékelésre vall.

A februári előrehozott választás kapcsán további érdekesség, hogy egy olyan új választási rendszerben mérettetik meg magukat a pártok, amely továbbra is listás és egyéni körzeteket ötvöző módon oszt ki mandátumokat, ám 630 képviselői helyben maximalizálja a képviselői helyek számát. Korábban a rendkívül összetett ún. megszemélyesített arányos rendszerben, a lakosságarányosság elvét figyelembe vevő választási törvény oly módon osztott ki túllógó és kompenzációs mandátumokat, hogy a Bundestag létszáma választásról-választásra nőtt, a növekvő bürokráciát pedig az adófizetők pénzéből finanszírozták. Ennek kiküszöbölését célzó törvényjavaslatot az Ampel-koalíció pártjai nagyjából másfél évvel ezelőtt megszavazták, amit azon kivétel eltörlésével egészítettek volna ki, hogy az öt százalékos parlamenti küszöböt listán épphogy meg nem ugró, ám három egyéni körzetben diadalmaskodó, ezáltal pedig kompenzációs mandátumra jogosult pártok (tehát a CSU és a Linke) szövetségi szinten is érjenek el öt százalékot. A két párt azonban megtámadta ezt az alkotmánybíróságon, a szervezet pedig megállapította, hogy részben alkotmányellenes volt a kormánytól, hogy a csak Bajorországban induló CSU-t, illetve a Kelet-Németországban beágyazott Linkét hátrányos helyzetbe akarták hozni, ezért csak a túllógó és kompenzációs mandátumokra vonatkozó választási reform léphet érvénybe.

Németország lejtmenetben

A várható kormányváltás ellenére tehát Németország gazdasági gyengélkedése aligha fog megoldódni egy varázsütésre. Noha a CDU vállalja a szociális juttatások, valamint az ideológiavezérelt „nagy zöld átmenet” víziójára szánt források csökkentését, ennek politikai és gazdasági akadályai is vannak. A centrista párt álláspontja szerint a források megfelelő allokálásával a német költségvetés egyensúlyba hozható, ezáltal nincs feltétlenül szükség az adósságfék eltörlésére, és további hitelek felvételére. Láthattuk azonban, hogy ez a kérdés feszítette szét az Ampel-koalíciót is, és mivel a zöldek és a szociáldemokraták a legvalószínűbb koalíciós partnerei a CDU-nak, nehezen elképzelhető, hogy korábbi álláspontjukon drasztikusan változtatni fognak. Gazdasági perspektívából szemlélve szintén nehézségek várnak az új kormányra, hiszen a német ipar strukturális gyengélkedéséből aligha lesz egyhamar kedvező konjunktúra. A zöldek nevéhez fűződő kül- és gazdaságpolitika, valamint az átideologizált zöldítés az utóbbi években súlyos energiaválságot és dezindusztrializációt vont már magával.

Az utóbbi hetekben bejárta a sajtót az a hír, hogy a Volkswagen legalább három német gyár bezárását, több tízezer munkahely megszüntetését, továbbá a megmaradt dolgozók bérének 10 százalékos csökkenését tervezi a visszaeső bevételekre, és az egyre növekvő piaci hátrányra hivatkozva. A VW válsága egyike azon számos fejleménynek az elmúlt hónapokban, amelyek rávilágítanak a német gazdaság és különböző – egymással is összeköttetésben álló – ágazatai rossz helyzetére. Az autógyár gazdasági és szimbolikus jelentősége és a német gazdaság és politika számára is felbecsülhetetlen, amelynek példátlan válsága a választásra is hatással lesz.

Németország másik büszkesége, a BASF multinacionális nagyvállalat, amely a világ legnagyobb vegyipari vállalata is egyben, az egyre növekvő energiaárak és bürokrácia következtében szintén csökkenti a termelését Németországban, vagyis üzemeket és gyárakat zár be, és helyette Kínában fektet be, ahol még nyereséges tud maradni. A probléma súlyosságát jelzi, hogy a BASF külföldre menekülése nem a kivétel, hanem a norma: a Vegyipari Szövetség (VCI) adatai szerint a német vegyipar és gyógyszeripar befektetéseinek 20 százaléka Kínába irányult a közelmúltban.

A Bosch, amely a világ legnagyobb autóipari beszállítója, szintén többezer munkahelyet szüntet meg, Stefan Hartung vezérigazgató pedig a további leépítéseket sem tartja kizártnak. A háztartási gépeket gyártó Miele szintén többezer munkahelyet szüntetett meg, év eleje óta pedig a mosógépgyártás nagy részét lengyelországi gyárába helyezte át.

A fentiek tükrében nehéz pozitívan értékelni, hogy az Ampel-koalíció ideológiavezérelt okokból lemondott az olcsó orosz energiáról, amivel energiaintenzív iparágait felmérhetetlen versenyhátrányba hozta. Mindezek mellett a kormány a növekedésösztönző befektetések helyett fölösleges zöld projektekre költött, amelyek nem bírtak hozzáadott értékkel s ezáltal a gazdaság sem nőtt – ahogyan arra Lindner dokumentuma is rávilágított.

Miközben az új német kormánynak eleve időbe fog telni, hogy a jelenlegi strukturális problémákat kezelni tudja, egy megnyerhetetlen kereskedelmi háború is küszöbön áll Németország számára. Az Egyesült Államok új elnöke, Donald Trump már kampányában kilátásba helyezte, hogy 10–20 százalékos vámot vet ki az Európából származó importra és 60 százalékos vámot a Kínából származóra, ami különösen nehezen érintheti Németországot, hiszen az országnak a legfontosabb kereskedelmi és gazdasági partnere Európán kívül továbbra is az USA. A német gazdaság exportorientált mivoltából adódóan tovább csökkenne Németország versenyképessége és kereskedelme egy vámháború esetén.

Sokatmondó, hogy a Német Ipari és Kereskedelmi Kamara (DIHK) felmérése szerint már az amerikai választások előtt is 3283 megkérdezett cég 37 százaléka fontolgatta azt, hogy termelésének egy részét vagy egészét külföldre telepíti a hazai energiaköltségek növekedése miatt, amely arányon Donald Trump megválasztása aligha javított. A német gazdaság kilátásait az is tovább rontja, hogy a Német Gazdaságkutató Intézet (IW) szerint 2026 és 2028 között további 135 milliárd euró (!) hiányzik a költségvetésből, aminek roppant mértékét kellően szemlélteti, hogy a 2025-ös évre tervezett teljes költségvetés 488 milliárd eurót tesz ki.

Mindez tehát arra enged következtetni, hogy a következő német kormány mozgástere igencsak szűk lesz, ráadásul a gazdasági nehézségek mellett a társadalmi törésvonalak is egyre inkább elmélyülni látszanak. Németország stabilizálása szempontjából valóban indokolt lenne egy Zeitenwende, vagyis egy történelmi fordulat, amelyet noha Olaf Scholz külpolitikai értelemben hirdetett meg, ám belpolitikai szempontból minden korábbinál indokoltabb lenne. Ugyanazok a pártok, ugyanazon személyek vezetésével aligha lesznek képesek kivezetni Németországot abból a válságból, amelybe ők maguk kormányozták az országot. Valós társadalmi támogatottsággal bíró és reformot hirdető pártok új impulzusokat hozhatnának a megfásult német politikába, ellenkező esetben a pártrendszer további eróziója, sőt a kormányozhatatlanság csapdája fog bekövetkezni.