A 21. század első két évtizedének eltelte óta senki előtt nem titok, hogy átalakulóban van a korábban meghatározó világrend (Liberal International Order), amely az Amerikai Egyesült Államok globális katonai-gazdasági hegemóniáján nyugodott és egypólusú nemzetközi rendszert jelentett. A koronavírus-járvány hatása, majd az orosz–ukrán háború nyomában járó átrendeződés egyfelől deglobalizációs tendenciát eredményez, másfelől a multipolaritás irányába mutató elmozdulással jár, amit bár manapság „blokkosodásnak” is szokás nevezni, valójában olyan gazdasági-politikai együttműködések kialakulását jelenti, amelyek önálló nagyterek formájában intézményesülnek. A napjainkat meghatározó főbb nemzetközi törésvonalak érvényesülése, azaz a globális szuperhatalmak (Kína, USA) vetélkedése és Oroszország kurrens geopolitikai kihívásai mellett egy sor állam rendelkezik komolyabb regionális ambíciókkal, amely szintén többpólusú berendezkedést ígér. Ez egyszerre jelenti a „globális Dél” felemelkedését és az eurázsiai korszakváltás lehetőségét.

A XXI. Század Intézet január–februári hétrészes külpolitikai elemzéssorozatának összefoglaló feldolgozását közöljük, amely gyakorlati geopolitikai és a nemzetközi kapcsolatok elméletét is érintő kontextusba helyezi az eredményeket.

A muszlim világ regionális középhatalmai

Az amerikai hegemónia hanyatlásába vetett hit nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, ami felszínre hozta az unipoláris világrendet megváltoztatni kívánó államok érdekazonosságát, és ebből fakadóan valóságos láncreakciót indított el a globális geopolitikai átrendeződés terén. A felemelkedő regionális középhatalmak közül Törökország helyzete annyiban különleges, hogy noha NATO-tagként hivatalosan az USA szövetsége és emellett az EU-tagság várományosa is, a háború ideje alatt mégis geopolitikai újrapozicionálásba kezdett az ország vezetése. Mindez egyébként illeszkedik abba a külpolitikai nagystratégiába, amely igyekszik kihasználni Törökország geostratégiailag előnyös fekvését Európa és Ázsia határán, ezért az sem véletlen, hogy az ország már 2015-ben csatlakozott a kínai Övezet és Út kezdeményezéshez (BRI), 2022 szeptemberében megcélozta a teljes jogú tagságot a Sanghaji Együttműködési Szervezetében, valamint kinyilvánította érdeklődését a BRICS-csoport iránt is.

A Közel-Kelet egy másik meghatározó, Törökországhoz hasonlóan regionális nagyhatalmi ambíciókat dédelgető állama, Szaúd-Arábia is külpolitikai manőverezésbe fogott az átalakuló világrendben. Az évtizedeken át fennálló, kölcsönösen előnyös „olaj a biztonságért” szaúdi–amerikai szövetség (oil-for-security covenant) megbomlani látszik, és az is aggodalommal töltheti el Washingtont, hogy a Rijád egyre inkább Kína és Oroszország felé orientálódik. Az olajmonarchia egyre autonómabb módon viselkedik, legfőbb térségbeli riválisával, Iránnal több fronton is proxy-háborút vív (többek között Jemenben, Libanonban, és Szíriában), azonban a regionális de-eszkalációt hirdető nagystratégia keretében rendezte viszonyát Izraellel és Törökországgal is. Az elmúlt években a szaúdi külpolitika a saját érdekei és ambíciói mentén pragmatikussá vált, amit jól mutat, hogy Kína mellett Indiával és Oroszországgal is egyre komolyabb kereskedelmi, de adott esetben technológiai és védelmi kapcsolatokat ápol Rijád. Törökországhoz hasonlóan Szaúd-Arábia is csatlakozott a grandiózus kínai BRI projekthez, a Sanghaji Együttműködési Szervezetének 2022 szeptemberében párbeszéd partnerévé vált, továbbá érdeklődését fejezte ki a BRICS-csoporthoz való csatlakozáshoz is.

A közel-keleti regionális hegemóniaharc harmadik fontos szereplője kétségkívül Irán, amely ország az elmúlt évtizedekben paradox módon éppen az USA félresikerült demokráciaexportjainak következtében vált megkerülhetetlen hatalommá a térségben. Noha Teherán hosszú ideje nemzetközi izolációval és az ellene kivetett szankciók sokaságával kénytelen megbirkózni, ennek ellenére az ország befolyása a síiták által lakott területeken, Irakban, Libanonban és Szíriában egyre növekszik, de proxy háborúk által többek között Bahreinben, Izraelben és Jemenben is képes beavatkozásokat eszközölni. Mindezek mellett az Egyesült Államok által vezetett unipoláris világrend megroppanása geopolitikai mozgástérbővüléssel járhat Teherán számára, hiszen egyre természetesebb szövetségesének számít Kínának és Oroszországnak. Irán nem meglepő módon élénk érdeklődést mutat a Nyugat hegemóniáját megkérdőjelező, Kína által dominált gazdasági projektek (BRI, Eurázsiai Gazdasági Unió), valamint a politikai jellegű, érdekegyesítő szerveződések (BRICS, Sanghaji Együttműködési Szervezet) felé is.

Az Iránnal 900 kilométer hosszú közös határszakasszal rendelkező Pakisztán – előnyös földrajzi adottságait kihasználva – szintén igyekszik meghatározó szereplőjévé válni az átalakuló világrendnek, természetesen saját gazdasági, politikai és védelmi érdekeivel összhangban. Noha Iszlámábád kifejezetten ügyel arra, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatokat tartson fent a Moszkva–Peking–Washington hármassal, nem lehet elvitatni azt a tényt, hogy az utóbbi tíz évben a dél-ázsiai egyre erőteljesebben gravitál Kína felé. Pakisztán felemelkedő demográfiai, gazdasági és katonai – ráadásul atomfegyverrel rendelkező – hatalomként komolyan vehető ambíciókkal rendelkezik, amelyeknek kiteljesítésében Kína lehet az ország legfőbb szövetségese, főképp, hogy a két országot egyesíti az Indiához fűződő közös rivalizálás is. A BRI-projekt sikerességében kulcsszerepet játszik a Kína–Pakisztán Gazdasági Folyosó (CPEC) és különösen Gvádár kikötője, ami lényegében közvetlenül összekötné az Arab-félszigetet és Kelet-Afrikát a nyugat-kínai területekkel.

Mindemellett a dél-ázsiai ország már 2017 óta tagja az egyre nagyobb súllyal rendelkező Sanghaji Együttműködés Szervezetének, valamint kifejezte csatlakozási szándékát a BRICS-csoporthoz is, ám ezen ambíciójának kiteljesülését egyelőre még India blokkolja.

Felemelkedő dél-ázsiai nagyhatalom

India a világ második legnépesebb, és hetedik legnagyobb területű országa, atomhatalom, amely gazdaságilag is óriási és egyre növekvő súlyt képvisel, és a geopolitikai jelentőségét sem lehet figyelmen kívül hagyni. A dél-ázsiai óriás minden tekintetben potenciális világhatalom, ennek ellenére ritkán hallhatunk róla a hírekben. Ennek oka a hagyományos indiai semlegesség, külpolitikáját a függetlenség 1947-es kivívása óta az a törekvés határozza meg, hogy nemzeti érdekeit anélkül érvényesítse, hogy bármely hatalom vagy nemzetközi csoportosulás mellett kizárólagosan elkötelezné magát. A hidegháború idején ez azt jelentette, hogy India kimondottan jó kapcsolatot ápolt a Szovjetunióval, ez azonban nem zárta ki az Egyesült Államokkal való gazdasági és más jellegű együttműködést sem. Ma pedig abban nyilvánul meg, hogy India az orosz–ukrán háborúban a béke mellett foglal állást, és mindhárom világhatalommal kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápol. Az Egyesült Államok és Kína egymással versengve a két legnagyobb kereskedelmi partnere, míg Oroszország a legnagyobb fegyver és az elmúlt egy évben már az egyik legnagyobb kőolajbeszállítója Indiának.

A globális színtéren mutatott visszafogottság azonban határozott regionális érdekérvényesítéssel párosul, ami miatt Indiának Pakisztánnal és olykor Kínával is konfliktusos a kapcsolata. Indiának mindkét állammal területi vitái vannak, Iszlámábád és Peking szövetsége pedig az egyik legnagyobb stratégiai kihívást jelenti ma Újdelhi számára. Kínával a tengereken is versengést folytat a dél-ázsiai ország: a kínai támaszpontok ún. gyöngysorával szemben India egy „gyémántnyaklánc” kialakítására törekszik, aminek célja, hogy sokoldalú stratégiák által biztonságpolitikai ellenpólust képezzen főképp olyan országokkal, amelyek maguk is aggódnak Kína térnyerésétől a régióban.

A hidegháborús hangulat feléledése azonban kockázatokkal jár a dél-ázsiai ország számára is, a korábbi semleges, egyensúlyi politizálás fenntartása ugyanis nem csak Újdelhi akaratától függ már. A következő évek és talán évtizedek fő kérdése tehát az lehet India számára, hogy sikerül-e továbbra is folytatni a függetlenség óta következetes, a semlegességet a nemzeti érdekérvényesítéssel eredményesen összekapcsoló külpolitikát.

A globális Dél kontinensei

Latin-Amerika az elmúlt két évszázadban hagyományosan az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen befolyási övezete volt, az elmúlt évek politikai folyamatai azonban arra világítanak rá, hogy a térség országai saját kezükbe vennék sorsuk irányítását.

Szembetűnő, hogy a térség legnagyobb gazdasági potenciállal rendelkező országai (Brazília, Mexikó és Argentína) nemcsak az Egyesült Államok hatalmi ambícióit igyekeznek korlátozni, de folyamatosan nyitnak az amerikai szuperhatalom kihívója, Kína felé is, amely ország egyre megkerülhetetlenebb kereskedelmi partnernek számít mindhárom ország számára. Azonban míg az előrejelzések szerint Brazília az ötödik, Mexikó pedig a hetedik legnagyobb gazdasággá válhat az évszázad közepére, addig a folyamatos gazdasági és adósságválságban szenvedő Argentína kilátásai nem ilyen jók. Latin-Amerika vezető szerepéért Brazília pályázhat eséllyel – és a régi-új elnök, Lula da Silva nemzetközi aktivitása arra utal, hogy ezt a lehetőséget komolyan is veszik –, Mexikó viszont az Egyesült Államokban zajló demográfiai folyamatok miatt is fontossá válhat a jövőben.

A 21. században várhatóan egyre nő majd Afrika súlya is a nemzetközi porondon.

A Dél-afrikai Köztársaság, amely az 1990-es évek a kontinens legnagyobb gazdasága és legfejlettebb országa volt az ezredfordulót követően azonban nem tudta megtartani előnyét és nem sikerült a földrész valódi vezető országává válnia. Ma Egyiptom és Nigéria mögött csupán a harmadik helyen áll a kontinensen GDP-jét tekintve, és miközben tagja a G20 csoportnak, valójában az első harmincba se fér be világviszonylatban. Nemzetközi súlya azonban így sem csekély, amire jellemző, hogy mind az Egyesült Államok, mind pedig Oroszország és Kína igyekeznek jó viszonyt ápolni Pretoriával.

Napjainkban tehát az afrikai kontinensen kétségtelenül Nigéria és Egyiptom előtt áll a legjelentősebb felemelkedési potenciál, hiszen vásárlóerő-paritáson mérve a világ 21. és 22. legerősebb gazdaságáról beszélhetünk esetükben, ám 2050-re egészen a 14. és 15. helyig léphetnek előre. Mindkét ország tekintetében a legfőbb kihívások között említhetjük többek között a terrorizmus elleni harcot, a vízhiányt és az elsivatagosodást, amit tovább súlyosbíthat ezen akut problémáknak a konvergenciája is. Abuja és Kairó biztonságpolitikai és terrorellenes tekintetben értékes szövetségesei Washingtonnak, ám gazdasági téren egyre szorosabb kapcsolatok fűzik őket Pekinghez is, amit kellően mutat, hogy nemcsak az ázsiai óriás a legfőbb kereskedelmi partnere mindkét országnak, de az Övezet és Út projektnek is elkötelezett tagjai.

Algéria, mint a kontinens legnagyobb területű állama, és a világ egyik vezető szénhidrogénexportőre szintén fontos partnere Kínának és Oroszországnak egyaránt. A nyugati országok mozgásterét pedig az ez ellen való fellépésben saját politikájuk korlátozza, hiszen az oroszokkal szembeni szankciók közepette nem mondhatnak le az Algírral való jó kapcsolatokról. Igaz, az egymásra utaltság kölcsönös, hiszen az algériai gazdaság és így az elmúlt években többször is törékenynek bizonyuló társadalmi nyugalom is az európai földgázbevételektől függ, az algériai vezetés előtt álló fő feladat tehát a gazdaság diverzifikációja lehet.

Konklúzió

A fentiekből kirajzolódik tehát, hogy a világrend átalakulása kezdetét vette, aminek következtében a globális Dél felemelkedő hatalmai külpolitikai egyensúlyozásba kezdtek a világhegemóniáért versenybe szálló Amerikai Egyesült Államok és Kína között. Noha az ázsiai szuperhatalom befolyása egyre növekszik a világ legtöbb térségében, az USA még mindig relatív hatalmi többlettel rendelkezik, ami óvatos külpolitikai manőverezésre készteti a legtöbb regionális közép- és nagyhatalmat. Azonban egyre szembetűnőbbé válik, hogy a formálódó világrendben a nemzetközi politika régi játékszabályai (vagyis az USA által vezetett unipoláris világrend) alól egyre több ország keres kibúvókat, hogy saját érdekeit minél hatékonyabban képviselni tudja.

Biró András–Kosztur András