Egy évvel ezelőtt még senki nem gondolta volna, hogy „a nagy zöld átmenet” víziója éppen a német zöldbaloldal (Bündnis 90/Die Grünen) kormányra kerülése idején fog léket kapni. Az orosz–ukrán háború nyomán kialakult energiaválság azonban átstrukturálta a prioritásokat Németországban, vagyis az ellátásbiztonság fontosabbá vált a „zöldítésnél”. Az Egyesült Államokból hatalmas, természetszennyező tankerhajókon érkező LNG-gáz, a még működő német atomerőművek üzemidejének meghosszabbítása, és a kétes emberi jogi helyzettel rendelkező közel-keleti rezsimekkel való tárgyalások mind ebbe a sorba illeszkednek. Ám a német Energiafordulat (Energiewende) program kudarcát mégis az szemlélteti legjobban, hogy az erkelenzi szénbánya terjeszkedése miatt szélerőműveket szerelnek le, ez pedig már nyíltan a német energiaforradalom bukásának beismerése.

A német paradigmaváltás ára

Az orosz–ukrán háború árnyékában kialakult európai energiaválság olyan kormányzati döntésekre kényszerítette rá a Németországot vezető kormánykoalíciót, amelyek ellehetetlenítik az ideológiavezérelt energiapolitikát. Noha már Angela Merkel regnálása alatt elkezdődött a fenntarthatósági elvek mentén történő „zöldítés”, és ezzel párhuzamosan az atomenergia ellehetetlenítése, az egykori kancellár a geopolitika pragmatizmus szellemében tisztában volt azzal, hogy a német gazdaság növekedéshez elengedhetetlen az olcsó orosz energia. Többek között az Északi Áramlat 2 projekt lett volna hivatott biztosítani mindezt, amely, noha még inkább kiszolgáltatta volna Németországot az eurázsiai hatalomnak, de a prosperitás fenntartása érdekében „szükséges rosszként” könyvelte el a német politikai és gazdasági elit. Azonban a Merkel visszavonulása utáni öröklési harc, a CDU/CSU balratolódása és identitásvesztése, valamint az elmúlt évek belpolitikai krízisei után a jobbközép pártok vereséget szenvedtek, és végül 2021 decemberében egy szociáldemokrata–zöld–liberális koalíció vette át az ország vezetését. Az új kormány pedig a kezdetektől fogva egyértelművé tette, hogy a pragmatizmus helyett – és az amerikai geopolitika érdekekkel összhangban – ideológiai alapon viszonyul majd Oroszországhoz. 2022 februárjában egyre világosabbá vált, hogy belátható időn belül nem sikerül üzembe helyezni az Északi Áramlat 2 gázvezetéket, és egyes vélekedések szerint egyenesen ez adta meg a végső lökést annak irányába, hogy az orosz rezsim az Ukrajna elleni háború megindítása mellett döntött.

Az pedig már szinte közkeletű tény, hogy a háború kitörése óta eltelt hónapokban az orosz gázszállítás – a Török Áramlat üzemszerű működése, és a Kína közvetítésével többszörös áron importált orosz LNG kivételével – szinte teljesen leállt Európa irányába. Az orosz gáz ellehetetlenülése Németország szempontjából egyben azt is jelentette, hogy a kontinens vezető ipari hatalma új partnerek után kénytelen nézni a gázbeszerzések terén. Nemcsak Németországban, de Európa-szerte elmondható, hogy újonnan a cseppfolyósított földgáz (LNG) importálására Szent Grálként tekintenek az európai vezetők. Az orosz függés csökkentése érdekében meghirdetett diverzifikáció természetesen önmagában üdvözítő fejlemény lenne, ám az LNG alternatívája egyaránt vet fel gazdasági, fenntarthatósági és emberi jogi aggályokat. Röviden összefoglalva: az orosz gáznál jóval drágább cseppfolyósított földgázt hatalmas, természetszennyező tankerhajókon szállítják Európába, ráadásul adott esetben igencsak megkérdőjelezhető emberi jogi helyzettel rendelkező államok (például Algéria, Katar vagy Nigéria).

Az idealizmus zsákutcája

Önmagában persze semmi meglepő nincs abban, hogy a realizmus végül felülírja az idealizmust, ám a német zöldbaloldal esetében ez a meglepő paradigmaváltás komoly következményekkel járhat. Az elmúlt tíz év során az Energiewende, vagyis a megújuló energiaforrásokra építő program kapcsán már 2016-ban olyan elképesztő összegek láttak napvilágot, hogy ez a „zöld átállás” 520 milliárd euróba fog kerülni. A számítások szerint egy átlagos négytagú család ezért 2015 és 2025 között 18 ezer eurót (több mint 7 millió forintot) kénytelen fizetni. A csillagászati összegek ellenére azonban a várt eredmény elmaradt, ami a mostani energiaválság közepette mutatkozik meg igazán. A német szövetségi Környezetvédelmi Ügynökség adatai szerint a német energiamixnek mindössze 19,7 százalékát tették ki a megújuló energiaforrások 2021-ben, és a mostani folyamatok következtében erősen kérdésessé vált, hogy a 2030-as céldátumra ennek mértéket 30 százalékra sikerül növelni.

Ennek oka, hogy egész Európa motorja, a német ipar még mindig rendkívül gázintenzív ágazatnak minősül, és az orosz gáz hiányában a külföldre települő nagyüzemek, a recesszió és a munkanélküliség árnyéka vetül Németországra. Ezen problémára természetesen választ kell találni, azonban a jelenlegi megoldási javaslatok legkevésbé sem illeszthetők a kormányon lévő zöldbaloldal ideológiájába. A Bündnis 90/Die Grünen épp annak köszönhette sikerét az elmúlt években, hogy ellenzékből hangos, drasztikus, és bizony sokszor a valóságtól elrugaszkodott álláspontot képviselt, ám kormányzó erőként már egy ilyen idealista párt sem függetlenítheti magát az országot körülvevő realitásoktól.

1999-ben egyébként már került hasonló helyzetbe a párt vezetése, amikor a Joschka Fischer, Németország külügyminisztere 1998 és 2005 között a „zöldek” pacifista alapállását felrúgva szenvedélyesen érvelt Jugoszlávia NATO általi bombázása mellett, német részvétellel. Napjainkban, az orosz–ukrán háború kapcsán szintén nem látni nyomát annak, hogy az Annalena Baerbock és Robert Habeck által vezetett párt a béke mihamarabbi megteremtése mellett foglalna állást, sőt az egyik leginkább háborúpárti formációvá váltak.

Az idealista pártok éppen azért esnek bele a moralitási csapdahelyzetbe, mert jó–rossz dichotómiában gondolkodnak, és egy váratlan esemény meggátolja őket abban, hogy ideológiájukhoz hűen cselekedjenek. Az energiapolitika terén pedig különösen szembetűnők ennek korlátai, hiszen például az ellátásbiztonságot se nem célszerű, se nem életszerű morális mérce alapján megteremteni. Éppen ezért bizonyul utópikus elképzelésnek, hogy valamilyen módon létezik egy közös halmaz, amely egyszerre épít megújuló energiaforrásokra, biztosítja a gazdasági növekedést és ezáltal a jólétet, valamint a természetszennyező energiahordozók (például kőolaj és földgáz) kivétel nélkül csak demokratikusnak titulált államoktól importálhatók.

Az Energiafordulat bukása

A német zöldbaloldal az orosz invázió kezdetekor mindössze 16 százalékon állt a közvéleménykutatások szerint, ám az azt követő hónapokban egy Európában példátlan, szinte már paradoxonnak minősülő jelenséget figyelhettünk meg esetünkben. A „zöldek” támogatottsága a lakosság körében a harciasan háború- és szankciópárti álláspont ellenére dinamikusan növekedett, és nyár közepén már 23 százalékon álltak. Noha a párt társelnökei, Robert Habeck gazdasági miniszter, és Annalena Baerbock külügyminiszter többször is beszéltek – az orosz gáz hiányából adódó –gazdasági visszaesésről az országban, retorikailag kitartottak a fenntarthatósági elvek prioritása mellett. Amíg a legtöbb európai országban a szankciópárti kormánypártok meggyengülnek, vagy meg is buknak, addig a német zöldbaloldal egyenesen profitálni tudott ezen álláspontjából.

A Forsa RTL/n-tv  október 13-ai felmérése arra is rávilágított, hogy a németek 57 százaléka szerint a szankciók többet ártanak Németországnak, mint Oroszországnak, 21 százalék szerint ennek az ellenkezője igaz, míg a megkérdezettek 18 százaléka úgy vélekedett, hogy mindkét országra ugyanakkora mértékben károsak a büntetőintézkedések. Ezen kutatás egyébként a zöldbaloldali szavazók idealizmusára több szempontból is felhívta a figyelmet: 1) szinte csak a párt támogatói között vannak többségben azok, akik szerint Oroszországnak jobban fájnak a szankciók, mint Németországnak, 2) 44 százalékuk feltételezi azt, hogy Ukrajna teljes mértékben kiszoríthatja a területéről Oroszországot, 3) 66 százalékuk támogatja Ukrajna uniós tagságát a jövőben, 4) 61 százalékuk támogatja a széntüzelésű erőművek 2030-ra történő teljes megszüntetését.

Az első három pont esetében egyelőre megjósolhatatlan, hogy mit hoz a jövő, azonban a negyedik pont, miután elméletileg egy zöldpártról van szó, identitásbeli sarokpontnak tekinthető. Úgy tűnik, hogy a zöldbaloldal által képviselt militarista retorika rezonál a választóik elvárásaival, ám ez egyben egy feloldhatatlan ellentétet is generál. Ennek oka, hogy a háború következtében elmélyült energiaválság immáron olyan súlyos méreteket ölt, hogy a kormányzat kénytelen szüneteltetni a zöld energiaforradalmat. Kellően szemlélteti mindezt, hogy az ősz beköszöntével egyre borúlátóbb előrejelzések látnak napvilágot a német gazdasági visszaesés mértékét illetően.

Az energiahiány orvoslására pedig a német zöldek is kénytelenek voltak olyan kormányzati döntéseket támogatni, amelyek például meghosszabbítják a még működő atomerőművek üzemidejét, vagy „átmenetileg” rendkívül természetszennyező szénbányákat nyitnak újra. A német energiaválság súlyosságát kellően mutatja, hogy az elmúlt évtizedekben az atom- és a szénenergia valóságos vörös vonalnak minősült a magát környezetvédőként aposztrofáló párt szemében, most mégis, kormányzati pozícióból kényszerültek engedni, hogy az ország ellátásbiztonsága ne kerüljön veszélybe. Az Energiafordulat meghirdetése, amely az atomtól és a széntől megszabaduló energiahatékonyságra és zöldenergiára támaszkodó program volt az elmúlt tíz évben, gyakorlatilag léket kapott.

Korábban is adódott már rá példa, hogy az átideologizált atomerőműellenességtől vezérelve olyan vidékeket, településeket és kulturális örökségvédelmi épületeket pusztítottak el Németországban, mint az immerathi St. Lambertus neoromán templom, amelyeknek helyén szénbányákat nyitottak, az ország energiaigényeinek kielégítése céljából. Ennél talán még szimbolikusabb döntésnek tekinthető, hogy a zöldbaloldal részvételével a kormányban az erkelenzi szénbánya terjeszkedése miatt immáron szélerőműveket szerelnek le, ami nyílt beismerése az Energiewende vízió bukásának.

Konklúzió

Szemmel látható módon tehát a rendkívüli ökológiai lábnyom mellett Németországba szállított LNG-gáz, az atomerőművek üzemidejének meghosszabbítása, a kérdéses emberi jogi helyzettel rendelkező rezsimekkel való tárgyalások az energiaimportról, valamint az új szénbányák nyitása nehezen összeegyeztethető egy elviekben környezetvédelmi párt ideológiájával. Az energiaválság súlyossága azonban megköveteli ezeket a realista alapokon nyugvó racionális döntéseket, ám ilyenkor az is megmutatkozik, hogy a német zöldbaloldalhoz hasonló idealista pártok mozgástere mennyire szűk. A probléma gyökere nem abból ered, hogy a német Bündnis 90/Die Grünen váratlanul a józan ész és az ország érdekeit szolgáló energiapolitikát folytat átmenetileg, hanem az, hogy ezáltal elveszítették identitásukat és önazonosságukat.

Mindezek mellett pedig egy másik fontos következtetés is levonható a jelenlegi helyzetből, ami egyben lehetséges magyarázatot is kínál annak kapcsán, hogy mi állhat a korábban elképzelhetetlennek hitt pálfordulás mögött. Egyrészről az elmúlt évtizedekben a nyugati világ „zöld” pártjai, amellett, hogy kisajátították a környezetvédelemmel és klímaváltozással kapcsolatos diskurzust, valójában csak az átlagemberek mindennapjait nehezebbé tevő, vagy egyenesen rájuk jelentős többletköltségeket rovó javaslatokkal álltak elő. Másrészről pedig ezek a pártok a jól kommunikálható látszatcselekvések által próbáltak politikai tőkét kovácsolni, ám egyre inkább bebizonyosodik, hogy a zöld ügyet pusztán ernyőként használva igyekeznek a saját, progresszív társadalompolitikai programjukat érvényre juttatni. Úgy tűnik, hogy a fenntarthatósági célokért korábban ellenzéki pozícióból szinte szürreális és irracionális módon küzdő zöldbaloldal kormányzati pozícióból már nem aggódik annyira a korábbi apokaliptikus jóslatokkal egybekötött „klímakatasztrófa” miatt.